Cím: Liliomos lány
Fúzió és bomba: Fleur – Bill; robbantottam vele: Voldemort
Énekesmadár – titkos kulcs: szellő.
Tartalom: Fleur Delacour a háború alatt kettős ügynököt játszik.
Korhatár: 16
Műfaj: dráma
Figyelmeztetések: erotikus tartalom, kínzás/erőszak, AU
Jogok: A Harry Potter világához tartozó jogok J.K. Rowlingot illetik, a novellából anyagi hasznom nem származik.
Hangulatfestő kép: 
Fleur Delacour életében először izzadt.
Úgy matatott a ládányi minisztériumi papír között, mint aki teljesen biztos a dolgában, és semmi vesztenivalója nincs. A szobában ő tudta csak egyedül, hogy az összes papír hamisítvány, és az sem igaz, hogy a ládát csak olyan személy érintheti, akinek a kezét nem szennyezi be gyilkosság. (Ezért kellett ő.) Mégis, a hátába fúródó pálca és a körülöttük félkörben állók rászegeződő tekintete talán okot adott az idegességre.
Egy kissé, véletlenül-szándékosan, oldalra fordult, hogy a halálfalók kellően elraktározhassák emlékezetükben a látványt: a lány nyitott talárja alatt igencsak rövid szoknyát viselt.
Lankadatlan éberség!, mondogatta mindig Rémszem. Ehhez jött még Madame Maxime csináld, amihez értesz, lányom jótanácsa, és anyja mottója: bármi történjék, légy mindig csinos!
És ő csinos volt. Ehhez értett. Figyelemelterelés, ez pedig az ő stratégiája volt, és mi mással lehetne jobban elterelni a figyelmet, mint két formás, harisnyatartós lábbal?
Ám a Nagyúr volt a szobában az egyetlen, aki semmiféle olyan vágyat nem érzett senki emberfia iránt, mégis ő az, akit meg kell nyernie magának. Ha nem sikerül, mind elvesztek.
Maga nyújtotta át a papírokat Voldemortnak; mielőtt kivezették volna a szobából, még érezte a Nagyúr utána suhanó hideg, bűzös leheletét: – Miss Delacour, ugye mindketten jól tudjuk, hogy a munkája nem ér véget azzal, hogy most távozik…?
Hát persze.
Eddig elviselt mindent. Állta a Sötét Nagyúr vesébe hatoló pillantását, tartotta magát a legilimenciával szemben – egyszerűen csak buta szőke lánynak tettette magát. Kibírta, hogy a halálfalók a szoknyája alatt matattak, elviselte a kikapart hullák látványát, és kibírta azt is, mikor az ezüst pengéjű késsel mély, kacskaringós mintát véstek hófehér vállának bőrébe, majd valami undormány fekete anyagot tömködtek bele. Annyira fájt, hogy elmondani nem lehet. Mégis kibírta.
– Tetkó? – kérdezte hüledezve Bill, mikor lehámozta a talárt felesége válláról, és előtűnt a szénnel és varázslattal a bőrébe égetett liliom. Ha egy nőn ilyen volt, az bizonyos körökben megkülönböztetett figyelmet jelentett. – Ez nem volt benne a megállapodásban.
Ő pedig csak dühösen felmordult, és egész nap nem beszélt a férjével. Hiába nem ő tehet a halálfalók embertelen módszereiről…
…És mikor hazatért, csak annyira volt képes, hogy megölelje a férjét. Bill gyengéd volt vele, ágyba fektette és nem nyúlt hozzá, minden alkalommal megvárta, amíg megnyugszik. Most is. Fleur a minden egyéb érzést elnyomó fásultság mögül, szemével szinte automatikusan követte Bill minden apró mozdulatát a szobában, elfeledve egy pillanatra, kinek is kémkedik igazából. Lélekben felkészült egy újabb lebeszélő hadjáratra. Ami ezúttal nem történt meg. Amint Billt elnyomta mellette az álom, ő egy szál hálóingben kisettenkedett a szobából, ki a Kagylólak apró tornácára, és hagyta, hogy láztól égő homlokát simogassa a késő tavaszi szellő. Nemsoká elmúlik a láz. Csinálja, amíg van kiért csinálnia. Férje egyenletes horkolása még a belső szobából is kihallatszott.
Másnap este Fleur ugyanígy itt állt a tornácon, Bill ezúttal éberen figyelte az ablakon át. Csak egy fél pillanat volt az egész. Apró fénybogár villant a levegőben, és Fleur kezében egy fél tenyérnyi pergamen landolt. Csak annyi volt ráírva: Holnap éjfélkor, a másik helyen.
Ez egyvalamit jelenthet: Voldemort nagyúrnak végül mégis megtetszett. De Merlin a megmondhatója, mit tesz majd velük, ha rájön, hogy átverték…
Vége
