Cím: Tündérujjak

Kulcsok: főkulcs: 6 kép (fent látható).; titkos kulcs: mugliismeret óra; választott kulcs: arrogáns

Tartalom: George Weasleyt fura kérésekkel traktálják ezen a hűvös őszi napon.

Fúzió: George/Luna

Korhatár: 12

Műfaj: romantikus, humor, fluff, AU

Figyelmeztetések: durva nyelvezet, némi erotikus tartalom előfordulhat

Jogok: A Harry Potter világához tartozó jogok J.K Rowlingot illetik, a novellából anyagi hasznom nem származik.

Tündérujjak

Egy talpalatnyi hely nem volt aznap a boltban. George hálát adott az égnek, hogy sikerült valahogyan rávenni az éppen aurorvizsgára gyúró, mafla öccsét, hogy a zűrös napokon ugorjon be segíteni – így legalább elküldhette őt a hátsó traktusba vevőkalauznak. Ha egyedül kéne ezt nap mint nap teljesítenie, George már komolyan fontolóra vette volna, hogy lecsapja az asztalra a szép sárkánybőr kesztyűket, egy széktámlára hajítja a bíborszín talárt, kapitulál az Odúba, és vissza sem néz soha többet.

– Ez volt az utolsó, esküszöm, az utolsó, hogy ötven százalékos árengedményt adtunk mindenből – dörmögte ingerülten, és letépte a kirakatüvegre belülről felragasztott, akciót hirdető plakátot. – Nem lehet ennyire életbevágó pár Orrvérzés Ostyát beszerezni…

De, az volt. Ő úgy gondolta, éppen ideális akkorra tenni egy akciót, mikor minden tizenegy és tizenhét év közötti már három hete a Roxfortban van… Hát igen, ámbár most az összes tizenegynél fiatalabb gyerkőc és tizenhétnél idősebb fiatal egyszerre rohamozta meg a boltját – igen, bármennyire is fájdalmasan hangzik, de az ő boltja, az övé egyedül – az őrület szélére hajszolva ezzel őt meg Ront.

Csak zárás előtt fél órával csitult egy kissé a roham. George akciókkal és még több akcióval igyekezett valahogyan pótolni azt a jelentős bevételkiesést, amit a háború óta elszenvedtek… És dőlt is a pénz, de azon az áron, hogy ő immáron három hete nem is látta a családját… Ezt a jó képességűt leszámítva, aki épp egy hatévesforma kisfiúnak magyarázta el, miért kell előbb kifizetni az ehető Sötét Jegyet, és csak utána megenni. (A fiúcska nagy ívben tett Ron prédikációjára.) Hát, igen, az üzleti élet és annak minden szépsége…

– George Weasley – szólt egy magas, álmatag hang valahonnan George mellkasa tájékáról. – Jó téged megint látni. Hogy megnőttél. Részvétem az ikertestvéred miatt, biztosan nagyon rosszul viseled…

George lenézett az előtte ácsorgó jelenésre, szinte meg se hallva, amit az mondott. – Luna…? – nyögte hitetlenkedve. És valóban, Lüke Lovegood állt előtte teljes életnagyságban, a húga barátnője, a lány, aki szittyós szapirtyókat vagy miket lát minden sarokban, és aki… a végső csata után a sebesültekkel maradt, segíteni. És akit gyakorlatilag azóta sem látott.

Luna kezet nyújtott neki, és George-nak fél másodperce volt dönteni; mégsem foghat kezet egy ekkorka, törékeny kislánnyal, milyen hülyén venné az ki magát… Így lányos zavarában inkább csókot nyomott a feléje nyújtott hófehér kis kezecskére.

Lehetősége sem volt feldühödni vagy elszomorodni azon, hogy a lány megemlítette Fredet, annyira sokkolta ez a találkozás. Nem mindennap köszönnek rá a saját boltjában bolyhos égszínkék pulcsit és… hm, jégcsap-fülbevalót viselő holdkórosok. Közeleg a tél?

Nem. Náluk sokkal furcsábbak szoktak történni ennél. De ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz.

– Megvagyok, köszönöm – válaszolt a fiú Luna kérdésére, direkt kihagyva az ikertestvérére vonatkozó részeket. Az egyes-egyedül csakis rá tartozik ezen az átkozott világon.

– Pedig eléggé nem úgy tűnik – mondta Luna őszintén, bólogatva is a saját megállapításához.

– Hát. Öhm, esetleg… vásárolsz is valamit? – tette fel a kérdést bátortalanul George, mivel a lány csak bámulta őt azokkal a hatalmas szemeivel, átható pillantásával lekotorva a lelke legmélyéig, és csak nem akarta kinyögni, mit is keres itt, azon kívül, hogy őt bosszantja.

– Nem, én hozzád jöttem – válaszolt a lány.

Nofene!

George jobbra, majd balra pillantott, de nem volt a pult mögött senki más rajta kívül, így levonhatta a következtetést: ez bizony neki szólt.

Alig hallhatóan sóhajtott. – Miben tudok segíteni? – öltötte fel a legkészségesebb eladói mosolyát. Bírta Lunát, de a jelenlegi helyzetben igazán nem volt affinitása semmilyen redvás szarvú szapirtyóhoz.

A szőke lány mögött azok, akik eddig türelmesen vártak a sorukra, kezdtek fészkelődni.

– Több dologról lenne szó – kezdte Luna, szépen megrágva minden szót, még véletlenül sem sietve el. – Tudod, édesapám után elég sok minden maradt a házban, amiről nem tudom, hogy micsoda, vagy egyáltalán nem reagál a mágiámra. És ti… azaz te, te annyi mindent láttál már a munkád során, tudom, hogy sok mindennel kísérleteztek… Hermione Granger javasolta, hogy keresselek meg téged. Szeretem Hermionét, rendes lány, és okos is…

– Na várj, várj – szakította félbe George. – Luna, körülbelül egy óra múlva végzünk, utána tudok veled beszélgetni. De most… Meg tudnál addig várni valahol? Légyszi.

– Természetesen, beülök a Foltozott Üstbe – bólogatott Luna; jégcsap-fülbevalói vidáman csilingeltek, s nem látszott megsértődni George nyerssége miatt.

– Annak mi is nagyon örülnénk – szólt valaki a sorból. Többen is kuncogtak, ahogy Luna elhaladt mellettük a kijárat felé; elmentében hátrafordult, és vetett a vihogókra egy kifürkészhetetlen (álmatag) pillantást. Csilingelt az ajtó fölé akasztott csengettyű (és Luna fülbevalója), jelezve, hogy a lány kilépett az utcára.

George egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha csak vissza akarna térni lélekben a Luna előtti nyugalmi állapothoz.

Luna Lovegood segítséget kért tőle.

Menjen el munka után a Foltozott Üstbe?

Vagy egyszerűen pattintsa le?

Ő nem ért a narglikhoz, pimplikhez, szipirtyókhoz meg semmi ilyen baromsághoz. Az ő munkája komoly és felelősségteljes döntéseken alapul, csakis minőségi, ellenőrzött cuccokkal dolgozik (na jó, néha becsúszik némi feketézés), egyébként meg, ezek a cuccok legalább léteznek. George hallotta Rontól a sztorit, az öreg Xeno hogyan áradozott Hollóháti diadémjának „rekonstrukciójáról”, majd hogyan robbant rájuk az egész ház, miután a szapirtyószarvról kiderült, hogy igenis randalórszarv, és érintésre simán kinyír bárkit.

De akkor is… Luna a család barátja. Ginny és Ron barátja. Ginny imádja, és akit Ginny imád, azt George-nak is imádnia kell… És a lánynak nincs családja sem. Xenophilius Lovegood a háború után nem sokkal meghalt, miután egy rejtélyes átok lassan teljesen elpusztította, az anyja pedig, ha jól tudja, már elég régen; neki, George-nak pedig megmaradt a családja nagy része, meg Harry, Hermione és a többiek… Belegondolt, Lunának vajon ki maradt? Úgy bizony, senkije. Csak ők, meg talán Neville. Tényleg, ők vajon összejöttek?

A szőke lányon járt az agya egészen a műszak végéig, a vásárlók nem kis bosszúságára, akik szerették volna, ha George nem felejti el a visszajárót, és legalább néha ráver a gyerekek kezére, akik megpróbálták zsebre vágni egyik-másik terméket, teleköpködték és televisongták a boltot.

Az utolsó pillanatig vacillált rajta, Luna után menjen-e vagy ne. Nem érezte magát kompetensnek ehhez a feladathoz. Mi van, ha felmegy a lányhoz, és az… öhm, fura dolgokra kényszeríti? (Mint pölö egy randalórszarv megfogása?) Vagy ami még rosszabb, azt akarja majd, hogy Fredről beszélgessen vele, majd Luna megemlítse a halott szüleit, levonva ebből a következtetést, hogy ők mennyi mindenben hasonlítanak, és lóghatnának akár együtt is? Na, azt már nem. George saját bevallása szerint egész életében lökött volt, és régen kimondottan vonzották a Luna-féle gyermeteg holdkórosok, de… az akkor volt, amikor még Fred is élt. Most már nincs így, és kész. Haza akart menni, olvasni, kísérletezgetni, és főni a saját keserű levében, aztán álmatlanul forgolódni egész éjszaka…

Meg ne tudjam, hogy nem segítesz annak a kislánynak, George Fabian Weasley! Hiszen tudod, hogy megérdemli! – szólt egy hang George fejében, amely kísértetiesen hasonlított az édesanyjáéra.

 Döntött. Amint megfordította a bejárati ajtón a táblácskát, hogy az a ZÁRVA feliratot mutassa a külvilágnak, Ronhoz fordult. – Öcsi, ma tudnál egyedül pakolni? El kell mennem az Üstbe, van egy kis dolgom.

– Már megint valami sötét ügylet? – dörmögte Ron mogorván. Őt ma nem kímélték a vásárlók, meg egyébként is ő kapta a feketelevest, minden csip-csup ügyért őt zaklatták, mióta felcsapott asszisztensnek.

– Nem, Luna volt itt. Azt mondtam neki, hogy műszak után majd megkeresem.

– Luna itt járt, és nekem még csak nem is szóltál?! – háborgott az öccse.

– Nem, mert engem keresett, és különben is, valakinek a vevőkkel is foglalkoznia kell… Hé – fordult még vissza az ajtóból –, azt a sárkánytojásos meg a kábszis ügyet meg nyugodtan el lehet felejteni, világos?

**

Korán jött az ősz idén. Szeptember utolsó harmadához képest igencsak hideg volt már; George mégsem húzta össze a cipzárt a sárkánybőr dzsekijén. Nem fázott, pedig csak egy vékony pulcsit viselt a dzseki alatt. Meg úgy egyáltalán, igen fura dolgokat tapasztalt magán egy ideje, nagyjából, mióta mindenféle szerekkel kísérletezgetnek a viccbolthoz… Vagy a háború vége óta? Maga sem tudta már. Szóval, például nemigen fázott, egyre kevésbé szerette az édes ízt, és gyorsabban nőtt a haja, mint valaha. Már el is takarta a füle helyén tátongó lyukat. Ha George iszonyodott is az életében bekövetkezett változásoktól, ez utóbbinak azért kimondottan örült.

A hideg szín az arcába fújta a sárga és a barna minden létező árnyalatában játszó leveleket, amelyek ellen hiába harcolt a környék összes közterület-fenntartó mágusa.

Ha nem is zavarta különösebben a hideg, eléggé kipirult arccal érkezett meg a Foltozott Üstbe; egy fejbiccentéssel üdvözölte Tomot, a kocsmárost, konstatálva, hogy még mindig életben van, és még mindig nem ment nyugdíjba. Rajta kívül csak Parvati Patil és Seamus Finnigan tartózkodtak az ivóban, akik összeborulva sutyorogtak egy sarokasztalnál; egy szokásos vén alkesz a másik sarokban, és Luna. A lány fehérszőke haja úgy világított a koszos, sötét, öreg helyiségben, mintha lidércfény lenne a Tiltott Rengeteg mélyén. Csak az nem vette volna észre, aki direkt nem akarja. De még az is észreveszi.

– Luna – állt meg felette George, kissé elfogódottan. Luna nagyon lassan ráemelte hatalmas, réveteg, csillogó tekintetét, és eljátszotta, hogy csak most veszi észre, hogy a fiú megérkezett.

– Iszol a levendulakoktélomból? – kérdezte, és George felé nyújtotta az italát.

Az bizonytalanul méregette a szívószálra felszúrt gyöngyhagymát, és tagadólag megrázta a fejét. – Kösz, most inkább nem. Inkább térjünk a tárgyra, mert vacsorára haza kell érnem…

– Csak akkor tudok beszélgetni veled, ha te is leülsz – vágott a szavába a lány, és olyan furcsa pillantást vetett rá, hogy George hátán végigszaladt a hideg, és azonnal engedelmeskedett, mintha csak imperiust szórtak volna rá. Elfojtott egy sóhajt, miközben maga alá húzta a széket. Mibe keveredett már megint…

**

Lovegoodék Widra St. Capdel szélén álló, óriássiló (George szerint inkább lókolbász) alakú házának nappalijában álltak.

Luna, miután ledobta magáról arcába tekert, sötétkék (bolyhos) sálját, egyből a konyhapulthoz ment. – Főzhetek neked egy teát? – kérdezte George-ot.

– Hát… ööö… – hezitált az, kezében gyűrögetve a levetett dzsekijét.

– Nyugodj meg, frissek az erdei irányringlók, amikből csinálom – biztosította Luna, félreértve a másik aggodalmát.

– Sima gyömbér nincs? – érdeklődött félénken George.

– De, az is van – adta meg magát Luna kissé kelletlenül. – Pedig nem tudod, milyen lehetőséget szalasztasz el. Az irányringlóból készült tea bizonyítottan jó a…

– Tudom, köszi, de izé, allergiás vagyok rá. Hasmenésem lesz tőle – tiltakozott a fiú kissé talán túl meggyőzően.

Luna felkacagott. George először megijedt, aztán rádöbbent, hogy soha nem hallotta Lunát úgy igazán nevetni. A nevetése delejező volt, egészen földöntúli… és pont olyan, amilyennek George Luna nevetését képzelte… volna. Mivel soha még csak meg se fordult a fejében, hogyan nevethet a lány, kikéri magának, hogy akár egyszer is rá gondolt volna, miután három órával ezelőtt ez a lehetetlenül szőke kislány felbukkant a boltjában.

– A kabátodat tedd csak nyugodtan oda – mutatott a lány a nappali közepén álló, emberi aggyal felfoghatatlanul sárga kanapéra. George tekintete a falról teljesen üresen meredező fogasfogakra rebbent, majd vissza a kanapéra, aminek a támláján, szépen sorban, akár egy divatkatalógusban, takarosan odaterített kabátok és talárok feküdtek. Vállat vont, és odaterítette a dzsekijét a többi mellé, és némán megegyezett magával, hogy nem ütközik meg semmi furcsaságon ebben a házban.

Márpedig furcsaság az akadt bőven. Egyrészről, a nappali úgy festett, mintha már egyszer felrobbant volna, és utána újjáépítették volna – remegő kezű, alkesz mugli kőművesek. Egy régi és baljós szekrény mellett egy valódi próbababa ácsorgott, amelyre valaki egy sötétlila férfitalárt aggatott, olyat, amilyet a Minisztérium méregkeverői viseltek. A mennyezetről lampionszerű izék csüngtek, amelyekre valaki kézzel élethű, mozgó fekete sárkányokat festett. Egy polcon pedig maga Hollóháti mellszobra trónolt, fején egy diadémmal, ami valahogy Muriel néniére emlékeztetett, arra, amit Fleur viselt az esküvőjén. Az üres fogason pedig egyvalami lógott csak: összekötött fűzőjénél fogva egy tiritarka Converse tornacipő. És ezek még a kevésbé meghökkentő dolgok közé tartoztak.

 Mindazonáltal látszott, hogy nő lakja a házat; viszonylag decens rend volt, és kedves, meleg, néha fájóan élénk színek, sok szalag, virág meg miegymás. Úgy tűnt, Luna mélyen hisz a napsárga szín szerencsehozó erejében; ez volt a leggyakrabban előforduló szín a barátságos kis nappaliban. George soha nem járt a Lovegood-rezidencián, de… Mintha a lány minden nyomot eltüntetett volna Xeno Lovegood után. Ijesztő volt.

– Kész – szólt Luna, kiszakítva George-ot a bámészkodásból, és feléje nyújtotta a gőzölgő bögre teát. – Remélem, ettől nem lesz semmi… bajod.

 Ahogy George megkerülte a kanapét, hogy elvegye a lánytól a bögrét, észrevette, hogy a lány minden egyes ablakba vakítóan tisztára varázsolt befőttesüvegeket állított, egymástól hajszálpontos távolságra; az üvegek oldalát pedig sárga, barna és mélybordó levelek díszítették. Hm, igen kreatív módja a lehullott levelek újrafelhasználásának… De vajon mik ezek?

– Menjünk föl az emeletre, ott tartom apám holmiját – énekelte a lány, egyik kezében a saját bögréje fülét tartva, a másikat pedig George felé nyújtva. – Fogd meg a kezem, vagy könnyen eltévedsz itt – és kacsintott.

George azon kapta magát, hogy a lépcsőn felfelé menet a lány sötétkék farmerba bújtatott hátsóját nézi. Megrázta a fejét. Ezt verd ki a fejedből, haver!

Na, a felső szinten tényleg látszott, hogy ez Luna birodalma. Minden egyes berendezési tárgyról, textilről és vicikvacakról ordított, hogy Luna. George megtorpant, mikor szemből egyszer csak Harry, Ron, Ginny és Hermione meredt rá… De nem, csupán négy, fényképszerűen élethű festmény volt az a falon, Luna legjobb barátainak arcképe, amit a lány nyilvánvalóan saját maga festett. (Kétségkívül jobb festő volt, mint Dobby, a házimanó.) És azt is megláthatta, honnan jönnek az ablakokban álló befőttesüvegek: a hatalmas, egybenyitott helyiség közepén amolyan munkaasztal állt, ami telisteli volt Luna – nyilván szintén maga alkotta – munkáival. Három üres befőttesüveg állt az asztallapon, néhány mécses, és egy kupac mindenféle őszi színben játszó levél. Luna bizonyára a kertből szedte őket össze; a bejárathoz vezető kis ösvényt is rengeteg lehullott levél díszítette. Szerette, úgy tűnik, ha kis káosz uralkodik körülötte, de valahogy mégis mindig tudja, mi hol van, és miből mit lehet csinálni. Egészen rendkívüli… Igazán ügyesen bánhat a mágiával.

– Mik ezek? – George-ban győzött a kíváncsiság, és úgy döntött, megkérdezi.

– Ó, ezek… Ezek az én éjjeli fényeim. Az összest meg szoktam gyújtani. Teljesen tűzbiztosak. Szépek, ugye? Tudod, nem szeretek a sötétben. Neked is csináljak egyet?

– Hát, öh… Nem bánom.

– Holnapra megkapod – biztosította Luna George-ot; arcáról egy pillanatra sem tűnt el a tőle megszokott, kissé réveteg mosoly, de a szeme szomorú volt. George figyelmét most egy kissé arrébb álló, lényegesen nagy, vászonnal letakart masina vonta magára, amelynek „lába”, vagyis inkább egyik csücske kilógott a lepel alól. Rögtön sejtette, hogy ez nem más lesz, mint egy nyomdagép… Az a példány, amely egykor szorgalmasan nyomtatta a Hírverő képtelenségeit. George gyomra táján fura érzés kezdett motoszkálni.

Csak most nézte meg jobban egykori DS-társát, a húga barátnőjét. Soványka lány volt még, mikor ők hetedévben megismerték; most, ha lehet, kicsit kikerekedett, arca is pirospozsgás volt, bőre hibátlan, és világosszőke hajával és fura bogaraival ténylegesen egy „máshonnan” idetévedt angyal benyomását keltette. Kecses mozgása és finom kezecskéi csak erősítették ezt az érzést. George sajnálta Lunát. Egy ilyen rendkívüli lány hogy maradhatott ennyire egyedül? És mégis, miből él most?

– Akkor előbb koccintsunk – szólt Luna –, vagy különben elvész a barátságunk.

George hozzákoccantotta bögréjét a lányéhoz, azon morfondírozva, ők vajon mióta barátok. Beleszürcsölt a teába – és nem kis megdöbbenésére az finom volt, majdnem olyan jó, mint amilyet édesanyja szokott készíteni hideg téli estéken. A lány közben meglepő fürgeséggel ugrott oda egy jól megpakolt faládához, és húzta oda a szoba közepére.

– Részvétem az édesapád miatt – mondta George, nem törődve azzal, ez-e a legmegfelelőbb pillanat a részvétnyilvánításra.

Luna felmosolygott rá, miközben könyékig elmerült a ládában. – Köszönöm. Részvétem az ikertestvéred miatt.

Mindketten leültek törökülésben a szőnyegre, mivel szék vagy fotel nemigen akadt a helyiségben, néhány párna, illetve a szőnyeg szolgált csak ülőalkalmatosság gyanánt. Miután a kölcsönös részvétnyilvánítás megtörtént, és némán nyugtázták sorsuk efféle szomorú összefonódását, sokáig egyikük sem szólt semmit, csak meredtek a szőnyeg mintáira (illetve Luna valahová a falra, Merlin tudja csak, mit látott). A lány a fülbevalóival játszott; a csilingelés volt az egyetlen aprócska zaj, ami megtörte a keserédes csöndet. Luna továbbra is mosolygott; szomorkásan, álmatagon, de… kedvesen. George kezdett ráhangolódni a lányra, pontosabban rá is átragadt az a mindent feledtető, jóságot és életszeretetet árasztó nyugalom, akkor is, ha vajmi keveset beszélgettek eddig egymással. A csendnek végül George vetett véget.

– Na, mutasd azokat a holmikat.

Lunát nem kellett kétszer megkérni. Kislánykezével egymás után húzkodta elő a ládából a furábbnál furább tárgyakat, és George eljátszott a gondolattal, anno a Sirius házában talált holmik vajon vetekedtek-e veszélyességben ezekkel.

– Azt hiszem, sose találkoztam még nálad babonásabb mágussal – mondta a fiú kicsivel később, miközben épp egy bizarr díszdobozt próbálgatott, ami semmilyen varázslat hatására nem volt hajlandó kinyílni.

– Én már igen – bólogatott Luna –, az apámmal. De neked nagyon jó az aurád – nézett fel hirtelen George-ra –, egészen bonyolult. Biztosan nagyon sok rejtett képességed van… Hidd el nekem, meglepően jó terápia felfedezni ezeket.

A dobozka teteje ebben a pillanatban felpattant; piciny vélalány táncolt benne körbe-körbe, és egy émelyítően édes dallamot játszott. Luna kinyújtotta a kezét a dobozért.

– Nem t’om, mit értesz pontosan terápia alatt, de nekem nincs kedvem például közös thesztrálbámuláshoz, vagy ilyesmi. – George rögtön elszégyellte magát; nem akart ő túl nyers lenni, és most lehet, hogy megsértette a lányt. Közben félrehajított egy ezüstláncot, aminek a végén a Halál Ereklyéinek szimbóluma himbálódzott, és egy pakli obszcén rajzokkal tarkított tarotkártyát, amely önmagától jósolt a delikvensnek. (Azt Luna asszisztálása nélkül is kitalálta, hogy ez a láda valódi kincsesbánya; vajon hol túrhatta ezeket az öreg Lovegood?)

– Nem ilyesmire gondoltam – rázta a fejét Luna szelíd türelemmel; őt nem olyan fából faragták, hogy csak úgy megsértődjön. – Én úgy értettem, a te saját rejtett képességeidet kellene felfedezned. Például, fejleszthetnéd a kézügyességedet.

George hitetlenkedve pislogott, majd prüszkölve felnevetett, miközben a vélás zenedoboz csak játszott tovább rendületlenül. Még hogy a kézügyességét…! Valamiért egyre jobb kedve kerekedett. – Merlinre… Nem tudom, miért, de bírlak.

– Kedves tőled – ragyogott fel ezúttal Luna szeme –, én is bírlak téged. Bár sose leszel igazán nagy varázsló, ha mindent pálcával csinálsz.

Dehogynem, gondolta George kajánul. De ezt persze nem mondta ki hangosan. Na most, Lunának igencsak furcsa humorérzéke lehet…

– Miért pont engem kértél meg erre? – kérdezte inkább, és a szőnyegen felhalmozott tárgykupacra mutatott, Xenophilius bizonytalan eredetű szerzeményeire.

– A másik lehetőség Mundungus Fletcher lett volna – kuncogott a lány. – De akkor inkább te. Hermione sajnos ki sem látszik a munkából… Titeket pedig mindig is kedveltelek, mert bátrak vagytok, és kiálltok a barátaitokért. Úgy, mint Ginny.

– Én a helyedben be nem engedném a házamba a vén Mundungust – heveskedett George, miközben persze hízelgett neki a dicséret. – De egyébként is, honnan vannak ezek a cuccok?

– Néhányat apa vett, talán még anyának, de a legtöbbet a Hírverő olvasói küldték.

Pompás. Amit a habókos vénasszonyok talán narglietetőnek meg auraérzékeny szapirtyófogónak hittek, azok valójában nagyon is érdekes holmik. Nagyon is érdekes holmik… George Ronra gondolt, aztán Lunára, aztán megint Ronra, miközben a zenedoboz játszott tovább, majd megint Lunára gondolt, és hirtelen nevethetnékje támadt… Merlintől elrugaszkodott ötlet, de mégis… Végig sem gondolta, mi csúszik ki a száján, ránézett a lányra: – Te, Luna, nincs kedved nálam dolgozni a boltban?

**

Mikor azon a szombaton a szélfútta George hazaugrott vacsorázni az Odúba, a kandallóból kilépve éppen Ront találta a konyhaasztalnál, aki – még bőven vacsoraidő előtt – éppen a fejét tömte. (Bár meg kel hagyni, édesanyjuk képviselőfánkjai igencsak szemet gyönyörködtetőek voltak.)

– Most már biztos: jövő héttől Luna jön a helyedre – közölte az örömhírt öccsével.

– Nem mondod? – csillant fel Ron szeme. Arcáról könnyűszerrel leolvasható volt a megkönnyebbülés. – Mondjuk tudtam. Ügyes a kislány, meg kell hagyni.

– Tudom, hogy csak azért mondod, mert szívesebben legeltetnéd egész nap itthon a lusta segged – vigyorgott rá George.

– Hé! Nemsoká vizsgázom, ha nem tudnád! Auror leszek!

– Mi ez a kiabálás már megint? – lépett a konyhába paprikapiros arccal Molly Weasley. – Áhh… George! – Leesett állal bámult megmaradt ikerfiára, hiszen nagyon régen nem látta már így: George-nak jó kedve volt, és nemcsak hogy jó kedve volt a szombati munkanap után, de még Ront inzultálni is maradt ereje.

– Csak épp most közöltem Roncival, hogy innentől teljesen az aurorságnak szentelheti az életét. Felvettem Lunát a boltomba.

– Lunát? Ő az a szőke kislány, a dombról? Luna Lovegood?

– Igen, ő. – George elmart egy fánkot öccse orra elől, letelepedett a konyhaasztalhoz, és lábait kinyújtóztatva, jóleső ábrándozásba kezdett…

Luna próbahete a találkozásukat követő napon kezdődött. Azzal, hogy a lány, mint egy szőke szélvihar, megjelent a pult előtt, hófehér arcát pirosra csípte a hideg, jobb hóna alatt egy dobozt szorongatott, bal kezével pedig letett egy befőttesüveget George elé, a pultra. Az ígért éjjeli mécses volt az. Az üveget kívülről tarkabarka levelek borították, és Luna egy sárga, különös illatú gyertyát ragasztott bele.

– Tessék. Ez megvéd majd. Tudom, hogy te sem alszol jól éjszaka. Sőt, ha akarod, meg is taníthatlak majd rá, hogyan csinálom.

George csak bámult rá elképedve, a szőke lány pedig mosolyogva vissza. Valahogy így indult Luna viccboltos pályafutása. És még az előző nap együtt kiválogatott tárgyakat is elhozta magával, amiről mindketten úgy gondolták, hogy elég biztonságos ahhoz, hogy fel lehessen venni a bolt kínálatába.

Különben meg nem volt rossz a lány. George nem rakta még be a kasszába; sorban végigmutogatta neki, mi hol van az üzletben, és a lelkére kötötte, ha bármit nem ért, feltétlenül kérdezzen. Titkon tartott tőle, hogy holdkórosságával, szertelenségével talán elriasztja a vásárlókat, vagy csak úgy egyáltalán, mindent szétzilál az ők nagy gonddal és kitartó munkával felépített kis világukban. De szerencsére nem így történt. A lány többször is tanúbizonyságot tett róla, hogy nem véletlenül került annak idején a Hollóhátba; „szakértő” szeme pillanat alatt átlátta a boltban uralkodó rendszereket, gyorsan tanult, soha nem kellett neki kétszer elmondani, melyik termék hol található, és a legnagyobb káosz közepette is ura maradt a helyzetnek. Úgy tűnt, élvezi, amit csinál, élvezi a figyelmet, ami rá irányul, és most, hogy George a szárnyai alá vette, neki magának is szárnyai nőttek.

Hogy nem találtam eddig ide egy ilyen elmét? – tette fel magának a kérdést George.

Persze Fredet képtelenség pótolni. Fredet soha senki nem pótolhatja. És Luna ugyan részt vett a sürgés-forgásban, ami a boltot életben tartotta, de nem vett részt a kísérletezésben, a termékek előállításában. Azt George kizárólag egyedül csinálta.

Luna záróra után is maradt pakolni, takarítani. Olyankor nem szólt senkihez, halkan énekelgetett magában, apró cipői kopogtak, ahogy polcról-polcra járt, és visszadugdosta a vásárlók által hanyagul kihúzgált és vissza nem pakolt dobozokat.

George, ahogy időnként rápillantott a lányra a kassza mögül, nem vagy csak nehezen tudott elfojtani egy vigyort.

**

– Gyömbérteát? – érdeklődött Luna, miközben a kanapé támlájára terítette a kabátjaikat.

– Köszi, kérek. – George elvette a feléje nyújtott, gőzölgő bögrét.

– Akkor gyere, megtanítalak ragasztani.

A lány megfogta George kezét, és együtt felmentek az emeletre, Luna saját, berendezett kis „műhelyébe”. George nem tudta ledumálni arról a tervéről, hogy megtanítja őt ragasztani, varrni, meg még ki tudja, mit csinálni. Hát, ha muszáj… Bár inkább az édesapja hobbija volt az ilyen mugli izékkel való pepecselés, ő a maga részéről szívesebben használt mindenhez pálcát, pláne, mert még élénken élt benne, milyen volt tizenhét éves kora előtt késsel krumplit pucolni büntetésből. Ám Luna fura volt, és George vagy hozzászokik újdonsült munkatársa és barátja szeszélyeihez, vagy… Áhh, fölösleges erőlködni. Hozzá kell szokni, és kész. Elvégre, George sem vesz föl soha két egyforma színű zoknit, legalább valamiben ők is hasonlítanak.

És még ez is jobb program hétköznap estére, mint otthon az üres fal bámulása.

– Mit gondolsz, el lehetne adni ezeket a mécseseket is, amiket te csinálsz? Szerintem egyébként tök szépek – vetette fel Lunának, miközben már vagy a harmadik befőttesüveg-mécsest tette tönkre, mert túlságosan összemaszatolta a leveleket ragasztóval, így azok szétszakadtak.

– Erre még nem gondoltam – mélázott Luna. – Bár az az érzésem, te pusztán marketingszempontból vizsgálod a dolgokat. Ezek a mécsesek inkább személyes holmik, és én szeretek barátoknak készíteni. Bár, a narglikat viszont szintúgy elriasztja…

George ezt inkább válasz nélkül hagyta.

Percekig csendben dolgoztak egymás mellett. George, akit Fred halála óta kimondottan vonzott a csend, Luna mellett valahogy nem szeretett hallgatni. Igencsak élvezte időnként Luna beszámolóit, szóljanak bár szapirtyókról vagy a varázsvilág aktuális eseményeiről, a lány maga volt az élet. Régen George nem bírt ki egyhuzamban csendben tíz percet, és Luna… Na, hát Luna mellett megint tizenöt évesnek érezte magát.

– És mondd csak, miért nem a fogason tartod a kabátjaidat? – kérdezte, csak hogy felvessen valami témát.

– Azt hittem, ez egyértelmű – nézett rá nagy komolyan Luna, felfüggesztve a függönyvarrást vagy mifenét. – Ott könnyen belemásznak a furmászok. Azok leginkább kabátujjakban szeretnek lakni, így ha nem a fogasra akasztom a kabátomat, hanem máshová teszem, az megtéveszti őket. Egyszerű stratégia.

– Nem hinném, hogy ilyet tennének a furmászok. Otthon soha nem másznak bele egyikőnk kabátjába sem…

– Mert ti sokan éltek együtt otthon, és ők nem szeretik, ha valahol ennyi mágia összpontosul. Ezért élnek leginkább nyugdíjas varázslók házában. És én is egyedül vagyok itt.

George nagyot sóhajtott. Mibe nyúlt bele már megint… – Luna. Egyszer el kell majd fogadnod a tényt, hogy furmászok nem léteznek. Sem narglik, sem szapirtyók. Úgy, ahogy Hírverő sincsen már.

– És mivel tudnád bizonyítani, hogy nem léteznek? – nézett rá kihívóan Luna. Egyszeriben eltűnt az arcáról az angyali derű; tüzes lett, szinte megszállott, mint bárki, akit megsértenek a hitében. George azt kívánta, bár meg sem szólalt volna; viszont ebből a beszélgetésből már nem lesz könnyű győztesként kimásznia.

– Semmivel. Csak még soha nem láttam egyet sem, pedig láthattam volna, így nem is hiszek bennük. Senki nem beszélt még ilyenekről nekem, csak te, meg édesapád. Lehet, hogy tényleg nem léteznek, csak mivel még sosem láttad őket, nem is vonod kétségbe a létezésüket, mert nincs bizonyítva, hogy rajtad kívül mások nem láthatták… Ez kicsit olyan, mint az elefánt meg a cseresznyefa esete.

Luna talpra állt, és karba fonta a kezét; rózsaszín szoknyájáról lehullottak a cérnadarabok, levelek, és a félkész függöny. Még a tőle vagy harminc centire, az asztalon heverő pálcájának vége is szikrát vetett. George el sem akarta hinni, hogy a lány tényleg dühös – pedig úgy állt ott, mintha nem is ő lenne. Ugyanolyan angyali jelenség volt, de valahogy más, sugárzott belőle az arrogancia, a keménység, az állhatatosság; úgy tűnt, ha kell, mindenáron megvédi a saját igazát, a saját illúzióit, amelyekben annyira hitt egész életében, de az apja halálával már egyre kevesebb szál kötötte őt össze ezzel a világgal.

– Nem hiszel valamiben, de attól még ott van – szúrt oda George-nak. – Az ikertestvéred sem létezik már, mégis minden éjjel eljön hozzád, és te beszélgetsz vele.

George elfehéredett. Hát erről meg honnan…?

– Ho-honnan veszed ezt? – hebegte.

– Megsúgták a narglik – vont vállat dacosan Luna, és ismeretségük kezdete óta először tűnt úgy, hogy gúnyolódik.

George az ágya mellett, az ablakban álló mécsesére gondolt, amit Lunától kapott. Lelökte az öléből a félkész holmikat, és ő is talpra állt.

– Nem mondtam, hogy higgy, amiben én hiszek. Nem kell. Csak… reméltem. Legalább tőled. – A lány hangja remegett, úgy tűnt, el fogja sírni magát. Ne, csak azt ne! Ha valami, hát az tényleg teljes képtelenség, hogy Luna Lovegood sírva fakadjon…

– Nem úgy gondoltam – nézett a szemébe George, és tényleg hitt abban, hogy így is gondolja. Neki magának is megvoltak a saját nyugtalanító kis titkai, a magány „termékei”, amikről, azt hitte, soha senki nem szerez tudomást, hiszen nincs kiírva az arcára. – Csak… kíváncsi voltam rád.

– Nem hiszem – rebegte Luna.

– Pedig te mindent tudsz. – George szája széle megremegett, és felfelé görbült, ahogy a lányra nézett. – Ritka okos kis hollóhátas vagy. Kiszúrod az ember legapróbb gyengéjét is. A legeldugottabb termékről is tudod, melyik polcon van. Hozzám képest zseni vagy.

– Nem igaz, hogy mindent tudok – tárta szét a karját Luna. – Csupán remélek.

– Az éppen elég.

George megpróbálkozott egy nem túl savanyú mosollyal, majd mikor a lány erre sem látszott reagálni, két lépéssel előtte termett, és megölelte.

A szőke tündér úgy simult hozzá, olyan bizalommal, hogy a gondolatok, amelyek George agyán átcikáztak – főleg, ahogy belefúrta az orrát a rózsaillatú fehérszőke hajzuhatagba –, kicsit sem voltak… hm, illőek.

Szinte egyik pillanatról a másikra sötétedett be odakint; homályba borultak a szőnyegen szerteszét heverő félkész dolgok. George magában elismerte, hogy nem való neki a kézimunka… Talán csak egy egészen másféle… Egy kicsit másféle…

Valami fény támadt a szobában. George átlesett Luna hajának függönyén, és elismeréssel konstatálta, hogy nem más ég (pontosabban mások), mint Luna befőttesüveg-mécsesei. A rájuk ragasztott falevelek árnyékai hosszúra nyúlt, sötét kísértetekként táncoltak a falon. Hátborzongató volt, ennek ellenére megnyugtató. És hangulatos. Olyan érzése támadt tőle, mintha mindjárt jönne a karácsony, és édesanyja tepsiszámra sütné a fahéjillatú mézeskalácsot…

Elengedte Lunát. A szőke lány laposakat pislogott, miközben George arcát nézte. – Elfogadom a bocsánatkérésedet, ha ez az akart lenni – mondta, és ismét visszatért az arcára a megszokott, csakis barátoknak kijáró mosoly. A fiú egyik kezét Luna arcához emelte, és ujjaival végigsimított a hamvas, hófehér arcocskán, két ujjával közrefogva egy fehérszőke hajtincsét. Mint a vattacukor, gondolta.

– Most meg fogsz csókolni, hm? – kérdezte a lány, és amúgy is nagy szemei egyszeriben hatalmasra tágultak. George meglepetésében elengedte a hajtincset, ami visszahullt Luna arcába.

– Ha szeretnéd – csak ennyit bírt hirtelen kinyögni. Éppen ezt bírta annyira Lunában: a gátlástalan őszinteségét. Azt hitte, csupán gyerekesség, de… mi van, ha valami egészen más van mögötte? Egészen pontosan, női vágyak?

Így hát teljesítette a kérést, és ajkát a lányéhoz érintette. Amire számított – bátortalan, kislányos viszonzás, netán csak puszi –, ahelyett valami mást, valami többet érzett, egészen pontosan Luna nyelvét. A lánynak gyömbéríze volt. És dehogy volt ő bátortalan!

– Tudod, talán nincs is szükségem a furmászokra – suttogta bele George csókjába –, és lehetne mindegy is, vannak-e vagy nem. Ha valaki itt van velem.

George megállta, hogy ne nevesse el magát. Luna állítása megcáfolhatatlan volt.

– És mást nem szeretnél? – suttogta incselkedve a lány fülébe, mikor végeztek, meglepődve a saját merészségén.

Luna kuncogott, és finoman eltolta magától George-ot. – Talán azt majd legközelebb. Előbb hadd fejezzem be a függönyömet.

VÉGE