Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Harry Potter love fusion

We accept the love we think we deserve.

5. történet - Mélyen a bőröm alatt viszketsz

2016. november 18. 17:00 - Zajec_

 

hp4.jpg

 

Cím: Mélyen a bőröm alatt viszketsz

Kulcsok: főkulcs: 4. kép (fent látható), titkos: RBF vizsgák, választott: gyávaság

Tartalom: Ilyen nyomorult lett belőle is, kicsinyes és bosszúéhes, ott kavargott benne az őrjítő vágy, hogy azért a néhány, lélegzetüktől párás pillanatért megfizetesse a másikat. Sirius már hónapok óta törlesztett, napközben átfolyt rajta a viszonyuk, reggelre mindig jéggé fagyott. Nehezen engedett fel.

Fúzió: Sirius/Lucius/James/Lily

Korhatár: 18+

Műfaj: dráma, slash

Figyelmeztetések: AU, OOC

Jogok: A Harry Potter világához tartozó jogok J.K Rowlingot illetik, a novellából anyagi hasznom nem származik.

Megjegyzés:  A cím Závada Péter Bűnjel (3) című verséből lett kiollózva.

Hallom, eljegyezted. Őszintén gratulálok!

Hosszan, kitartóan nézte a betűket, tintapöttyök után kutatott. Szája szomorú mosolyra húzódott, körülötte a levegő sűrűsödni kezdett, szabálytalan körvonalú emlékek ömlöttek az elviselhetetlen nyomáskülönbségbe. Sirius kivárt. Visszavont érintések égették bőrén a hiányt, ez a viszkető csípés időnként elviselhetetlenné erősödött, míg máskor észre sem vette. Jól tudta, a furcsa horzsolásnyomok belülről látszottak csupán. Vak volt önmagára.

Hirtelen mozdulattal összegyűrte a pergament és vele együtt kurta üzenetét is. Újat simított ki, lendületes kézírással, reszketés nélkül a következőket írta:

Hallom, eljegyezted, te féreg. Megátkozni sincs kedvem, olyan szánni való nyomorult vagy.

A másodperc törtrészéig megbűvölten figyelte magabiztos szavait, aztán ugatásszerűen felnevetett. Ilyen nyomorult lett belőle is, kicsinyes és bosszúéhes, ott kavargott benne az őrjítő vágy, hogy azért a néhány, lélegzetüktől párás pillanatért megfizetesse a másikat. Sirius már hónapok óta törlesztett, napközben átfolyt rajta a viszonyuk, reggelre mindig jéggé fagyott. Nehezen engedett fel. Komolyan elgondolkodott, ezt kösse-e át madzaggal, és illessze a bagoly lábához. Megkeseredett szájában a visszavágás feltételezett íze, amint rájött, senki sem csodálkozna. Senki sem tudta. Senki. Csak azt, hogy gyűlölték egymást, kötelezte őket a két eszme természetszerű szembenállása, így a levél a menyasszony kezében sem jelentene többet egy ízléstelen, hatástalan csínytevésnél.

Gyakran elképzelte, milyen lenne lemondani a büszkeségéről, csodálta és tisztelte azokat, akik képesek voltak rá – mint Remus, az örök megalkuvás és alázat élő szobra -, és ezzel a levéllel tulajdonképpen bizonyította volna a kifacsart, korcs érzelmeinek létezését, sajátságos szerelmét. Lényegében kitépte volna a gerincét, a lázadással átitatott tartást, mindezt azért, hogy valahol egy arisztokratikus orrocska elfintorodjon. Összegyűrte a pergament, formátlan galacsinná gyúrta, és lesöpörte az asztalról leheletnyi dühvel mozdulatában. Sirius azért volt Sirius, mert nem tudott lemondani a büszkeségéről.

Ha nem küldene levelet, nem fájna a másiknak. Előző este is itt járt, pillantása révetegen elnyúlt a nappali tátongó ürességén, tisztán emlékezett, hogyan érkezett meg: odakint esett, kövér cseppek ültek meg rendezett tincsein. Bosszúsnak látszott, egy gyors bűbájjal eltüntette mindet. Sirius belemosolygott a teájába, szórakozottan a kandalló felé pöccintett, mire magasabb, testesebb lángok nyújtóztak a kémény felé. Lucius Malfoy ott állt tökéletlen valójában. Nem akart beszélgetni, hát nem beszélgettek. Alig telt el tizenkét óra, szerényen pattogott a tűz, és Sirius megmagyarázhatatlan indulattal nézte a kettejük között kifeszített teret, egymástól való függésük málladozó romjait.

Szenvtelen udvariassággal végül ezt írta:

Ma reggel ért utol eljegyzésetek örömhíre. Fogadjátok őszinte gratulációmat!

Kisöpörte tekintetéből a féltékenységet, tárgyilagosan szemlélte üzenetét. Mutatóujjával végigsimított a megszáradt tintán. Formalitás. Furcsának találta, hogy meg kellett írnia a levelet. Cissie. A gyönyörű Narcissa gyermekként sápatagon, visszahúzódón, azokkal a bájos mozdulatokkal, csilingelő nevetéssel. Narcissa lehetett volna több és jobb. Gyerekként rajongott érte, még az apjától is megkérdezte, egy napon feleségül vehetné-e. Orion öblösen nevetett, azon a napon büszke volt rá.

Kényelmetlen huzat szaladt keresztül a nappalin, Lily figyelmeztetés, kopogás, köszönés nélkül érkezett, hangosan vágta be maga mögött az ajtót, zilált hajtincseit zaklatottan rendezgette, és némi neurotikus mellékzöngével levetette magát a pamlagra. Sirius megkavarta a teáját, élénkpiros szín emelkedett a vékony hártyával bevont felszínre. Tapintatosan hallgatózott egy keveset, és amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Lily hangtalanul sír, keserű sóhajtással felemelkedett.

– Mondd, bébi, ma mi fáj? – Megfordult a széken, lovagló ülésben helyezkedett el, két könyökével a tála élére támaszkodott. Rágyújtott volna, ha nem tudja, hogy azzal ront a helyzeten. Majd később, ha megnyugodott.

– Most nem kérek a cinikus hangvételedből – érkezett a válasz egy díszpárna összekönnyezett mélyéről.

– De a díványom megteszi. – Felelet nélkül maradt. Várt egy keveset, hátha magától fény derül a rejtélyre, de Lily kitartóan sírt és kitartóan nem mondta el, miért. – James volt csúnya, rossz bácsi, esetleg Petunia csúnya, rossz néni? Mondd el nekem, bébi, hadd tudjam, kit kell megátkoznom – duruzsolta behízelgően.

– Jaj, ne bébizz engem, úgy utálom, ha bébizel…! – Lily hirtelen megfordult, könnyektől maszatos arcát megtörölte kötött pulóvere kézfejével. – Lealacsonyító – tette hozzá sokkal védtelenebbül, amint meglátta Sirius tekintetében az őszinte szeretetet.

Szerette ezt a lányt. Nőt. Szerette, mint egy húgot és szövetségest, és éppen élesebben látta őt bárki másnál. Azt sosem értette, ő maga mit miért tett, de könnyen kiigazodott Lily bármely mozzanatán. A legapróbb rezdülések mélyre nyúltak, és felfejtett bármit.

– Utálod, persze – hagyta rá elnéző mosollyal. – Na, ki bántott? Mondd el nekem, b… - teátrálisan elharapta a szót, és sunyin elvigyorodott. Lily nem bírta tovább.

– Senki…! Merlin áldjon meg, engem senki se bántott! Én nem sírhatok, én nem félhetek? Háború van. Össze se roppanhatok tisztességesen? – fakadt ki váratlanul.

– Roppanj, bébi, roppanj, de pont itt kell neked, a nappalim kellős közepén?

 Lily arca megrándult az újabb becézést hallva, de úgy döntött, nem szólal meg. Hol máshol? Valami ilyesmit szeretett volna kérdezni. Ugyan hová mehetne, hogy zavartalanul széthulljon? Odahaza James várta, a drága jó James, a hallgatag James, aki megnémult egy évvel ezelőtt, pedig még emlékezett rá, milyen vidáman csapta neki a szelet, az állandó csibészesség, mosolygás kísértette valahányszor a mostanra kikopott arcra nézett. Ültek a vacsoraasztal felett, és nem tudtak miről beszélgetni többé. A háborút okolta, amibe belecsöppentek, aminek Sirius már a része volt, törvényszerűen összetartottak, azt hitték, megváltják majd a világot. Érzelmileg csúfosan elbuktak, idegei pattanásig feszültek, minden reggel riadtan fogadta a baglyokat, rettegett, vajon kinek a halálhírét hozzák. Éjjelente a kandalló felé fordulva feküdt franciaágyukon, James a másik oldalon, hideg távolságban, bámulta a lángokat, és várta, mikor jelenik meg bennük egy arc, bármilyen arc, hogy gyászos hangon megszólaljon. És hogy félt a seprűkön is! Bátornak hitték, pedig csak vakmerő volt, gyomra görcsösen összerándult, valahányszor zöld fénycsóvák húztak el a látóterében.

– Hozzád beszél még? Mondd, veled beszél még? – kérdezte végül kétségbeesetten. Úgy érezte, némaságra ítéltetett a házasságában, ami alig kezdődött el, de máris szétesni készült.

Sirius elfordította a tekintetét. Igen, akarta mondani, pedig a válasz nem volt. Nem, vágta volna rá, holott a válasz igen volt. Beszéltek, igen, ez volt az igazság, és James folyton hozzá beszélt, vele beszélt, de valami megtört közöttük, amióta… Valami mindig törött volt közöttük, legalábbis úgy tetszett, mintha mindig törött lett volna. Sirius szégyenkezve égette pillantását egy könyvre, ott állt a teás csészéje mellett, közvetlenül a levél felett, borítóján elefántcsont-fehér levélpapír pihent, cikornyás betűkkel egy név és néhány sor szerepelt rajta. Vékony zsineggel volt átkötve. Lucius hagyta ott előző éjjel.

(Sirius, ha legközelebb csatába hívnak, inkább olvass!)

– Ugyan, rémeket látsz. Ágas imád téged – Sirius hangja alig észrevehetően megremegett. – Fásult, de mind azok vagyunk. – Odalépett a szekrényéhez, amelynek középső polcán egy lemezjátszó állt, alatta és felette papírzsebbe bújtatott lemezek sorakoztak. Találomra elvett egyet, kicsúsztatta az értékes darabot, a helyére pattintotta, megigazította a tűt, és fel is csendült Buddy Holly melankolikus melódiája. Tragikus hirtelenséggel hunyt el, fiatalon, olvasta valamelyik mugliújságban.

– Nem ér ennyit, hogy hősök legyünk – szipogott Lily, megint megtörölte az orrát. Sirius némi nemtörődömséggel odadobott egy pamutzsebkendőt.

– Dehogy leszünk hősök, bébi, hiszen éppen ez a lényeg! – Vizet engedett a teáskannába, feltette forrni. – Ma te, holnap valaki más, nincs ebben semmi hősies. Végül mindenkit ugyanúgy meglop ez az egész. – Amíg csak tehette, hátat fordított neki.

Eszébe jutott az a délután a régi otthonában, ami addigra már nem is volt az otthona, megszökött, kiégették, a lakást is csak ideiglenesen foglalták el, megtörték a védőbűbájokat és különböző átkokat, hogy visszatérésükkor egyenlőtlenebb legyen a harc. Már csak az anyja élt, szerencsétlen anyja, aki máshová menekült, el mindentől, kétségbeesetten és gyöngén, nem voltak már fiai, nem volt férje, eszét vesztve kereste a szilárd talajt. Csak később, Lucius miatt értette meg, hogy az átkokat azért volt könnyű feltörni, mint egy gyenge pecsétet, mert hozzá tartozott a ház. Akkor még csak annyit értett, hogy Bellatrix és a férje, meg az ocsmány sleppjük beették magukat a falak közé. Ki akarta irtani az összest. A házban csend honolt.

Emlékezett, hogy felmentek az emeletre, be a szobájába, ahol minden pontosan úgy fogadta, ahogyan otthagyta, és James – mert csak ő kísérte el – tapintatos csendben megvárta a roham végét. Sirius búcsúját. Régi gyász volt, amiről leporolta az éveket, hármat, egészen pontosan, és csak állt tehetetlenül, magányosan gyerekkorának színhelyén. Sírni szeretett volna. Talán mondott valamit, nem tudta már felidézni, de az tű-élesen benne maradt, hogy James odalépett hozzá, lehajolt és megcsókolta. A csók könnyed volt, letépte róla a fájdalmat egy pillanatra, azonban ott égett benne sok elharapott mondat, félbetört pillanat. Ráismert az érzésre, ő is ugyanilyen elfojtott hévvel kívánta Luciust éveken át. Ha lehunyta a szemét, érezte az illatát és ízét is. Néha Lucius mellett is lopott magának néhány pillanatot, olyankor mindig a tökéletes, puha csókra gondolt, később az egyetlen éjszakára, amit együtt töltöttek. James jó volt hozzá, lágy és szeretetteljes. Lucius mindig darabokat tépett ki belőle, mégis az utóbbit szerette szinte már az őrület határán egyensúlyozó rezignáltsággal.

– Végül eljegyezte…? – Sirius riadtan fordult Lily felé, aki az asztalnál állt, ujjai között a pergament forgatta. – Milyen viasz ízű ez a gratuláció… - tette hozzá korholva. Néhány pillanatig kerülték egymás tekintetét, de végül összekapcsolódtak, ahogyan előtte már annyiszor. Bántotta, hogy Lily miatta szenved, és közben igyekszik enyhíteni a fájdalmán. Nem volt helyénvaló. – Nagyon rossz? – kérdezte szánakozva.

– Ugyan, bébi, senki sem árthat nekem – felelte tettetett könnyedséggel.

Egyszer régen, talán hatodévesen elmesélte ennek a törékeny amazonnak, hogy előtte egy évvel, karácsonykor mi történt. Elmesélte az elejétől a végéig, a legelső sóhajtástól, amint megpillantotta Luciust méregzöld dísztalárjában a szülei otthonában rendezett vacsoraesten, egészen odáig, hogy kifulladva rebbentek szét, amint meghallották Sipor csoszogó, tétova lépteit a lépcsőkön. Elmesélte, hogy elélvezett, hogy Lucius undorodott ettől, de némán hagyta Sirius forró tenyerét ernyedő férfiassága körül, nem felejtett ki egyetlen részletet sem, mert attól félt, elveszíti majd, mint ébredés után az álmokat. Ha valaki más is hallja, végérvényesen valósággá válik. Tudta, hogy Lily nem fog undorodni tőle, és valóban, enyhe pír futotta el mindkét orcáját, de csendben végighallgatta, és azt megkérdezte: - Rendes hozzád ez a fiú? Sirius hosszan nevetett. Dehogy rendes, sosem lesz az.

Hirtelen elfogta a kétely, talán önbeteljesítő jóslatokat mond magának mindig, talán az univerzum másként rendezné az életét, ha nem lenne mindig ilyen csökönyösen pesszimista. Annak idején az asztalra csapott, megfenyegette az apját, hogy el fogja hagyni a házat egyszer, elmegy, és többé nem hallanak róla, sőt, távozása éjszakáján azt mondta Regulusnak, meghal, mielőtt bocsánatot kérhetne Siriustól. Mielőtt James megcsókolta, mintha sírt volna a szobájában. Ágas néhány percre felitatta a bűntudatát. Romlást hozok mindenre, romlást hozok magamra, gondolta keserűen.

Felkapott egy doboz cigarettát, ami az asztal szélén egyensúlyozott, kipöccintett belőle egy szálat és rágyújtott. Száraz cseresznye íz olvadt szét a szájában, tüdejére keserű füst mart. Elfogyott a levegője. Szerette ezt az érzést.

– Táncolj velem, bébi – mondta elgyengülve, testvéri szeretettel. Incselkedve Lily felé nyújtotta a kezét, aki kissé visszakozva fogadta el, de természetesen simult Sirius ölelésébe. Számtalanszor táncoltak már, és Buddy Holly szívet tépő basszusa hibátlanul illett az alkalomhoz. – Rossz, a fene egye is meg, rossz – vallotta be Lily válla fölött elnézve. Néhányszor könyvként nyíltak ki egymás előtt. Ez egy olyan pillanat volt, Sirius meg sem próbálta visszatartani. – De hát ez az egész rossz, ha belegondolsz. Téboly. Halomra öljük egymást. Vértisztaság és igazság nevében. Kegyetlen világ ez, bébi – próbálta elviccelni a dolgot.

– Még ötödévben. Emlékszel? – egészen hozzásimult a férfihoz, arcát a vállára hajtotta, kitartóan nézte nyakának árnyékba burkolt felszínét. – Úgy utáltalak titeket. Borzasztó tinédzserek voltatok, csak Remus viselkedett ember módjára. – Röviden felnevetett. Mindketten ugyanarra gondoltak. Remus volt a legkevésbé ember, ennek ellenére rendületlen imádat övezte. – És te úgy tetszettél. A göndör fürtjeiddel. Meg azzal a távolba révedő tekintettel. Az RBF vizsgák előtti estén mind a klubhelyiségben ültünk, néztél engem, mégsem engem néztél. Akkor már szeretted, igaz?

Sirius gyomra görcsbe rándult. Bénultan bólintott. Az az este kínozta, évek óta, kínozta, miután Ágas megcsókolta, időről-időre eszébe jutott. Szörnyet eresztett azon az estén Lilyre.

– Gyerek voltam, azt se tudtam, mi a szerelem. Amolyan plátói… nem is ismertelek – védekezett Lily. – Azon a héten lépett hozzám James. Merlinre, jóképű volt! Te szép vagy, szoborszerű, benne ott volt minden elevenség, minden báj. Helyes volt. Nem tudom, mikor szerettem bele, de Sirius, én még senkit sem szerettem ennyire. De hát hol az én Jamesem?

Elloptam, mondta volna kínban, elloptam tőled, Lily. Így érezte, nem is érezte, hanem tudta. A csókot viszonozta, fuldoklóként kapott James ajkai után, amikor megpróbált zavartan, bocsánatkérően elhúzódni. James erős, izmos karjai közé menekült, hevesen csókolta, a megváltást, feloldozást kereste benne. Egy héttel később együtt vacsoráztak, Potterék házában mindig biztonságban érezte magát, oda is menekült, mert Lucius azt mondta, feleséget kell választania, és talán Narcissa Black illene hozzá. Sirius elképzelte őket, a két hideg porcelánt. Cissie valahol útközben veszítette el a gyermekkori szerethetőségét, érinthetetlen nővé cseperedett. Összeillettek. Sirius elzavarta Luciust, és Jameshez menekült. Milyen elcsépelt történet! Szégyellte magát.

Lágyan ringatóztak az újabb és újabb dallamokra. A felszínre bukáshoz hasonlított Ágassal szeretkezni. Egyetlen éjszakára szólt a megkönnyebbülés, többé nem tudott megnyílni előtte. A teste nem válaszolt James érintéseire. Luciust szomjazta szüntelen. Egy héttel később szűkölve ment vissza hozzá, a férfi elfogadta közeledését, törlesztenie kellett – kiszolgálnia és törleszkednie -, de nem bánta. James többé nem volt önmaga. Eltörtek. Eltört minden.

– Előbb vagy utóbb ennek is vége lesz. Meghalunk vagy nem halunk meg, de vége lesz. A jó és rossz sem tart örökké, minden átmeneti – egészen átkarolta Lily vékony derekát. – És ha életben maradunk, hogy lássuk, miként lett vége, mi is ugyanolyanok leszünk, mint a szüleink. Ugyanolyan önzőek, szűk látókörűek és atyáskodók. Lesznek gyerekeink, és mindennapi gondjaink. És a történet végül megfakul.

Lily megdermedt Sirius ölelésében. Valahonnan mélyről egy erős érzelem emelkedett fel, egy bója, mentőöv, valami, ami a vízen tarthatja, útirányt adhat neki. A távolban látta már a világítótorony pislákoló fényét. Fojtó hullámok között hánykolódott, de most, egy pöttynyi remény. A szülei jutottak eszébe, a szülei, akik már nem szerették egymást, a gyermekeiket viszont rajongásig imádták. Feltétel nélkül, kitartóan. Meghaltak, néhány hónapja, autóbalesetben. Lily egy apróbb összeütközés után kapta a hírt, Petunia zokogott, levegőt sem kapott, felengedett benne az ösztönös gyűlölet, ameddig meggyászolták őket. Odafent röpködve elfeledte, hogy egyszerű dolgok, mint egy autó is megölhet embereket ezen a világon.

Egy gyermek! Hiszen itt volt a szeme előtt a megoldás. Egy gyermek, akit szerethetnének, aki feltölthetné ezt az űrt kettejük között, aki értelmet adhatna a harcnak és szenvedélynek, mert minden olyan reménytelennek tűnt lassan egy éve, olyan monotonnak, mégis kiszámíthatatlannak. Nem bírta tovább ezt a közönyös rettegést. Szabadulnia kellett. És a gyermek, Merlinre, egy gyermek!

Hogy szeretné, dédelgetné, óvná! És James… James lenne a legjobb apa valaha!

– Mennem kell – rebbent el Sirius biztos ölelésétől. – Ó, Tapmancs, én mennyire szeretlek téged!

– Megriaszt az érzelgősség, bébi – elnézően mosolygott a lányra. Most nem volt nő, nem, csitri volt, gyermeki vonások sóhajtoztak arcán.

Kecsesen áttáncolt a nappalin, beleivott Sirius teájába, elmozdította a tűt egy ütemesebb dalra. Megborzolta a férfi göndör tincseit, ránevetett. És már ott sem volt. Illékony tüneményként érkezett és távozott. Sirius hosszan nézte a csukott ajtót. Várta, hátha visszajön, esetleg megriad, és rájön, az egész egy rossz álom volt. Lucius eljegyzésével együtt.

Visszalépett az asztalhoz, ismételten rágyújtott. Ujjaival kisimította a pergament, idegenül bámulta saját szavait. Ismételten felvillant agyában az RBF vizsgák előtti este. Kitartóan nézte Lilyt, az esze közben máshol járt, Luciust fonta körbe szüntelen. Nem tudott koncentrálni, nem is akart. Jó volt megmártózni a karácsonyi emlékben, a csókcsatában és félédes kielégülésben. James akkor oldalba bökte, megkérdezte, mi van vele. Sirius horkantott, azt mondta, tetszik neki ez az Evans lány, lát benne fantáziát. És ezzel elszabadította a féltékenység alattomos szörnyetegét.

Puhán nyílt az ajtó és záródott, tekintetének oldalsávjában látta az ismerős mozdulatokat. Lucius levette szövetkabátját, az egyik fotel háttámlájára kanyarította.

– Azt hittem, sosem megy el. Mit akart Evans? – kibújt cipőjéből, takarosan az ajtó mellé rakta.

– Taktikai megbeszélést tartottunk. – Lassan eresztette ki a füstöt.

Lucius mögé lopakodott, kígyóként ölelte át hideg karjaival. Feltűrte Sirius kötött pulóverét, kihúzta az inget nadrágja szorításából, és éhesen érintette meztelen bőrét. Pillantása átbukott Sirius válla felett, meglátta a levelet, gyorsan átfutotta tartalmát.

– Tehát tudod – mondta szárazon, és megmerevedett mozdulatában. Óvatosan hátrább lépett. Várta az átkot, remélte, gyorsan túlesik rajta.

Sirius felé fordult, bosszúsan szemei közé fújta a füstöt. Ajkai közé biggyesztette a cigarettát, két kezével gondosan, ismerős mozdulatokkal meglazította Lucius nyakkendőjét. Tizenhárom évesen magához nyúlt, miközben Luciusra gondolt. Nem érdekelte a korkülönbség. Vele kezdődött a szexualitása. Maga sem tudta, mivel vonzotta magához ezt a hideg testet, ezt az elzárt, megfejthetetlen elmét, de Lucius minduntalan visszatért hozzá. Talán szórakozásból. Levegőért. Feloldozásért. Nem értette. Nem érdekelte igazán.

– Tudom. – Higgadtan szabadította ki az anyagot a vasalt gallér alól. – Hát meg sem csókolsz tisztességesen?

Lucius mohón vetette magát Siriusra.

Odakint késő éjjelig zuhogott.

 

---------------------------

Kedves Olvasó!

Ne felejtsd el pontozni a történetet! A sablon linkjét itt találod: VÉLEMÉNYEZŐ SABLON

Köszönjük!

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://lovefusion.blog.hu/api/trackback/id/tr3211962017

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Per012 2016.12.15. 10:36:36

Kedves Író!

Másodszori elolvasás, pár elszívott cigi és a gondolat, hogy "én erről képtelen vagyok írni".

Helyesírás: semmi hiba, ahogy láttam. Nagyon egyedien írsz, csodálatos volt olvasni a soraidat. A ritmus egységes, a nyelvezeted képzeletindító. 5 pont

Szereplők/fúzió: emberi
Bár Sirius állt a középpontban, ugyanannyira hallhattuk volna Luciustól, Liliytől vagy Jamestől a történéseket - mindannyian benne vannak ebben a lépés-nélküli, letargikus világban, amiben a probléma a másiktől ered, de megint egy másik személytől várják a megváltást. Lily tipikus szerelmes nő, aki bármit megtenne a férje boldogságáért, mégis egészen komplexen mutatod be. Az, hogy fut a gyerek ötletével Jameshez, szomorú mosolyt csal az arcunkra. James félelmei már-már ijesztőek, ez már inkább mánia vagy háborús szindróma egy kis Siriusban való csalódással megspékelve. Hátborzongató. Lucius helyzete sem egyértelmű Narcissával, a Siriussal való se veled se nélküled dolgot még a végtelenségig fogja húzni, ha Sirius nem lép. És ő nem fog. Sirius nagyon szerethető volt tőled. Annyira más és mégis annyira elképzelhető karaktert hoztál nekünk! A lazaság, a ki nem mondott szerelem, a hűség fura egyvelege ő. Ezt még szerintem el fogom mondani, de a te történetedben éreztem egyedül a lüktető életet. Ehhez pedig az kellett hogy az összes szereplőd hús-vér, egyedi karakterként jelenjen meg. 10 pont

Cselekmény:
Mint az elején is írtam, teljesen egységes ritmusban írtál. Nekem nem maradtak kérdéseim (egy folytatást várnék inkább, nagyon). A levél mint indítás nagyon olvasócsalogató volt, aztán bejött a képbe Lily, és kicsit lelankadt a figyelem, de ezt a Siriusban dúló érzelmekkel végig kompenzáltad. Kiderült a Jamesszel való kapcsolatuk (számunkra), és így már nem úgy kezdtük látni Siriust, mint aki testvéri szeretettel fordul Lilyhez, hanem benne van egy kis törlesztés is. A háborúval bejön az a szál, hogy az az előtti napon is Siriusnál járt Lucius, és esett. A cselekmény végén ez ismét visszatér, akkor már zuhog. Ez nekem teljesen úgy jön le, mint a szereplők vívódásainak/problémáinak eltüntetése. Elvégre éjszaka minden más.
5 pont

Világ:
Bár kicsit önálló világ, végig igyekeztél megtartatni a varázsvilágos milliőt. Szerintem szükség volt arra, hogy ajtón keresztül közlekedjenek, hogy Sirius kézzel igazítsa meg a nyakkendőt. Ez az atmoszféra olyan volt nekem, mint a füstös 80-as évek. A varázsvilág egy kevésbé ismert, korábbi időszaka. 5 pont

Kulcsfelhasználás:
Főkulcs: mikor a legborúsabb, akkor süt ki
Valami furcsa kötődéssel vagyok fiatal Sirius és a kép között, én teljesen el tudom képzelni, hogy ez előtt az asztal előtt ül és írja a levelet. A kis faleveleket meg a Lilyvel jött szellő lesodorja az asztalról. 10 pont
Titkos kulcs: ez csak úgy lett max, hogy a végén még beleraktad, mert különben lettek volna kérdéseim. 5 pont
Választott: itt mindenki kicsit gyáva. Nincs kimondva, de Sirius mindenképp, amiért nem mer egyenes lenni, meghajlik Lucius akaratának, mert fél elveszíteni; Lily, aki máshoz fut segítségért, miközben önmaga is tudna lépéseket tenni; James, aki egyszerűen bezárta önmaga ajtóit és Lucius is, aki enged a társadalmi elvárásoknak. Nekem kellett volna, hogy kicsit leszűkítsd a kört, irányíts, kire is gondolsz pontosan.
4 pont

Összesen: 44 pont
Szív küldi szívnek: sajnos bármennyire is igyekszik az ember, az ember emberi lenyomatokhoz való hozzáállása mindig kicsit szubjektív fog maradni, ez érvényes a kritikákra is.
Tényleg nem tudtam a történetedről írni, pedig napokig benne voltam. Talán éppen azért, mert ilyen emberi. Mindenesetre fogadd gratulációmat! Még sokszor el fogom olvasni ezt a történetet, az már biztos :)
süti beállítások módosítása