Cím: Mindent egy falatnyi boldogságért

Kulcsok: főkulcs: 5. kép (fent látható), titkos: 9 és ¾-ik vágány, választott: kitartó

Tartalom: Mi történik, hogyha James Potter, Sirius Black és egy szerelem jegyében született őrült kihívás összetalálkoznak? Valószínűleg Trelawney professzor jósképességével is megadható a helyes válasz: túl sok jó nem fog kisülni a dologból. Vagy mégis?

Fúzió: Lily Evans és James Potter

Korhatár: +12

Műfaj: kaland, romantika

Figyelmeztetések: durva nyelvezet

Jogok: A Harry Potter világához tartozó jogok J. K. Rowlingot illetik, a novellából anyagi hasznom nem származik. Az írónőnek örök hálával és köszönettel tartozok, amiért megteremtette ezt a világot.

Megjegyzés: Fogyasztásra mályvacukor ajánlott. :)

Vakító fénnyel hatolt át a Roxfortot körül ölelő sötét felhőkön az elemi erővel lecsapó villám; a háborgó, fekete vizű tó túlsó szélén álló magas kőrisfába csapódott be, mindössze megszenesedett, halott ágakat hagyva maga után.

A kastély tornyaira a vakító fény baljóslatú, borongós árnyakat festett; a kinti cudar idő ellenére a Griffendél klubhelyiségében a kandallóban meleg, barátságos tűz pattogott. Mégis, a ház színeibe felöltöztetett szobában lévők közül nem éppen mindenki volt képes élvezni a kandalló előtti süppedős karosszékekből a kellemes lángok varázsát.

James Potter hirtelen, minden előjel nélkül pattant fel a székéből – olyan hévvel, hogy a szomszédos kanapé karfáján ülő Peter hanyatt esett ijedtében –, hogy aztán felbőszült bikaként, pontosabban szarvasként sétáljon körbe a klubhelyiségben, az indulattól kipirulva, ökölbe szorított kezekkel.

– Megátkozom… Megátkozom, DE ÚGY! – ordította a végét.

Az eddig szoborként csendben ülő Remus felemelkedett, majd félúton meggondolva magát inkább a kanapén maradt, és csak onnan szólt a haragtól vörös fejű barátjához:

– James, már nagyon késő van. Merlin szakállára, legalább halkabban dühöngj, mielőtt McGalagony még két hetet a nyakadba varr. – Nem volt gyakori dolog, hogy a tavaly prefektusnak választott Lupin megpróbálja fegyelmezni akármelyik Tekergőt, de a mindig sápadt Remus ezt már nem hagyhatta szó nélkül. Tudta – ahogyan mindannyian tisztában voltak vele –, hogy a mai napon James és Sirius még a szokásosnál is messzebbre mentek, és hogy bár nem akartak semmi rosszat, lehetett volna a napnak sokkal szörnyűbb vége is.

Ágas egy egészen csúnya pillantással jutalmazta Lupin halk szavú tanácsát, majd egy pillanattal később már megenyhülve nézett barátjára. Egy nagy, világfájdalommal teli sóhaj után levetette magát a korábban is elfoglalt karosszékbe.

– Nem érdekelne a büntetés sem, ha nem lett volna minden hiába.

James Remusra nézett mintegy megerősítést, választ várva, de a sápadt arc gazdája semmi ilyennel nem tudott szolgálni. Peter időközben visszamászott a karfára, de a szőke, egérarcú fiú nem mert – vagy talán csak nem tudott – hozzáfűzni semmit sem a történtekhez.

– Nekem megért két hét büntetőmunkát. Sokkal jobban nézett ki a Rémdenevér-rontás után, mint előtte. – Az eddig csendben ülő Sirius farkasvigyorral arcán fordult legjobb barátja felé, de Jamest az a bizonyos ezer wattos mosoly sem tudta jobb kedvre deríteni. Az ő fejében nem járt más, csak egy vörös, csillogó hajzuhatag és az a nagyon zöld szempár…

– Ne legyél már ennyire fancsali! – háborodott fel Tapmancs, majd feljebb csúszott a széken, és Ágas vállába öklözött. James bár erős késztetést érzett rá, hogy baráti ökölharcot kezdjen a mellette ülővel, ellenállt a késztetésnek. – Ugyan már, csak egy lány! Már annyi éve vagy megbolondulva érte, lassan elengedhetnéd már ezt a dolgot…

Lehet, hogy Siriusnak volt még egyéb mondandója is, de a mellkasa közepére szegezett pálca megállította abban, hogy befejezze azt. A kockakeretes szemüveg mögül vészjóslóan villogó szempár nézett rá. Bár Tapmacs sokszor nemtörődöm volt dolgokkal, keze gondolkodás nélkül indult meg a zsebében lévő pálcája felé – ahogyan Remus is készen állt a közbelépésre.

Hirtelen a kandalló meleg tüzének pattogása volt az egyetlen, amit hallani lehetett a klubhelyiségben; a meleg színekkel borított falak az izgalom, a hév és a feszültség hőhullámait sugározták. Két harcra kész vad tekintete fonódott egybe; az „idillt” azonban ajtónyitás és léptek zaja törte meg.

Frank Longbottom jelent meg a hatodéves fiúk szobájához vezető lépcsőn zöld csíkos pizsamában; James hirtelen haragja gőzölgő üst füstjeként szállt tova, pálcáját leeresztette, és a vastag vörös szőnyeget kezdte vizslatni, elfordítva tekintetét barátja csalódott arcáról.

– Én csak… – kezdte Frank, leérve a lépcső aljára. Bár elég régóta ismerte ahhoz a Tekergőket, hogy nagyon már ne lepődjön meg semmin sem velük kapcsolatban; mégsem gondolta volna, hogy valaha is látja a szeme elé táruló jelenetet. – Én csak hallottam az előbb, hogy kiabáltál, aztán egyikőtök sem volt a szobában, így gondoltam… – Láthatóan nem tudta eldönteni, hogy melyik opcióval jár jobban – ha gyorsan, vagy ha még gyorsabban menekül vissza a hálóterembe –, de James szavai megállították.

– Bocsánat. – Bár Ágas Frankre nézett, barátai tudták, hogy ez épp úgy szól nekik is az elmúlt percekért. James megszokásból beletúrt kusza fekete hajába, majd elfogadva, hogy már nem változtathat a történteken, vigyorogva folytatta:

– Sajnálhatod, hogy nem láttad Friccset a Rémdenevér-rontás kombónk után.

James a szeme sarkából Siriusra pillantott, és már most tudta, hogy nem tart majd sokáig megbékíteni legjobb barátját. Testvérként szerették egymást – és melyik testvérpárnál ne fordulna elő, hogy néha nem értenek egyet, vagy megbántják egymást?

– De miért átkoztátok meg? – kérdezte Frank, közelebb lépve párat. Talán Remus korábbi, megmentésért könyörgő arca hatotta meg: a Longbottom fiú nem akarta magát Lupin és Pettigrew helyébe képzelni.

– Mert kiszórta a mályvacukrot – fújtatott Sirius.

– A mályvacukrot?

– Igen, azt. Amiért majdnem lekéstük a vonatot.

– Amiért kis híján megölettük magunkat – kontrázott Ágas.

Látva Frank értetlen tekintetét és Peter felderülő arcát, amiért „mese közeleg”, az agancsos-mancsos duó nem tudta megállni, hogy ne kezdje elölről az egészet. Mert ha minden hiába volt, ha rosszul is végződött a nap… Egy jó sztori még lehet belőle, nem?

oOoOoOo

Boldog mosollyal siklott át Sirius és James a gurulós koffertartóval együtt a kilenc és háromnegyedik vágányhoz vezető téglafalon; egészen pontosan tudva, hogy a King’s Cross pályaudvar mugli oldalán maradó Dorea és Charles Potter a fejüket csóválják a két „nagyra nőtt gyerek” láttán.

Bár eleinte Sirius feszélyezve érezte magát, amiért lényegében az egész nyarat Potteréknél töltötte, az újabb iskolai év kezdetére Dorea már a második anyjává, Charles pedig a második apjává vált. Tekintve, hogy az elsőkkel milyen viszonyban állt – sokkal inkább érezte magát Potternek, mint Blacknek.

És megfordult-e a fejében, hogy barátjának mennyivel egyszerűbb a szerető szüleivel? Természetesen igen, de Sirius sosem hagyta volna, hogy egy ilyen gondolat elrontsa a pillanatot, amikor ő a bőröndök tetején ülve, James pedig a kocsi hátuljára felkapaszkodva száguldanak át a téglafalon, hogy a fehér mozdonyfüst vakíthassa el őket a túloldalon. A fehér…?

Kis híján eltaroltak egy megszeppent lánykát; a Roxfort Expressz mozdonya ugyanis tűzhányóként okádta a fekete, átláthatatlan füstöt, mely szinte teljesen betöltötte a peron fedett részét. Az izzadt arcú, kétségbeesett mozdonyvezető elszaladt mellettük, majdnem felbukva a túl későn észrevett kocsiban.

– És még anyám azt hitte, hogy el fogunk késni. Biztosan nem indul el tízkor a vonat.

– Igen, szerintem sem. Keressük meg Holdsápot és Farkit, azt írták utoljára, hogy ők itt lesznek majd hamarabb – javasolta Sirius.

A magas fiú lekászálódott a bőröndök tetejéről, majd James mellé lépve együtt tolták tovább a gurulós koffertartót. Majdnem a leghátsó vagonig el kellett menniük, mire meglátták a kipirosodott arccal integető Petert. Útközben megannyi ismerősnek köszöntek, sokan már a kviddicscsapattal kapcsolatban kérdezték Jamest.

Miután felpakolták a bőröndöket a Tekergők által elfoglalt kupéban, azonnal nekiláttak a beszélgetésnek. Már pár perce a nyári élményeket zúdították egymásra, amikor James hirtelen felpattant.

– Tudom már, hogy mi volt ennyire furcsa! – nézett Siriusra, jobb mutatóujjával őrült módra hadonászva.

– Mi? – ráncolta a homlokát Tapmancs.

– Nem láttunk ma még egyetlen mardekárost sem. – James úgy mondta ki, mintha egy nagy felfedezés végső ténymegállapítása lenne, de tekintve a viszonyukat a másik ház tagjaival, hasonló horderejűnek számított a kijelentése.

– Szerintem ők bütykölték meg a mozdonyt. Biztosan csak elterelésnek szánták.

– Azért ezt ti sem gondoljátok komolyan… – De Remus szavait mintha meg sem hallotta volna a duó, egymásra kontrázva, egyre hangosabban gyártották az összeesküvés-elméleteket, mígnem hangos kacaj hallatszott be a nyitott ablakon át.

Négy fej hajolt ki a kupé ablakán; a látvány vicces-bizarr mivolta miatt Lily Evans és Alice Fortescue egy pillanatra abbahagyták a nevetést, csak hogy újult erővel robbanhasson ki belőlük.

– Hé, Evans, az évnyitó lakoma után nem szeretnél velem eltölteni egy kis időt kettesben? – kérdezte James köszönés helyett egy kaján mosoly kíséretében. Remus sápadt arca elvörösödött barátja in medias res kezdésének hallatán, így jobbnak látta gyors visszavonulót fújni a kupé belseje felé.

– És mégis mit akarnál csinálni, Potter? – Lily barátnőjére sandított, majd kihívó tekintettel pillantott vissza Jamesre.

Ágas, bár nagyon igyekezett parancsolni magának, szeme egy pillanatra elkerekedett a nem várt, de régóta remélt válasz hallatán.

– Mályvacukrot akar veled sütni a kandallónál – vágott közbe Sirius, mielőtt James kimondhatta volna azt a hatalmas baromságot, amit fél másodperc alatt kreált a szerelemtől meglágyult agya.

Lily felvonta egyik szép ívű szemöldökét, majd egy sokértelmű mosoly kíséretében adott választ – talán most először – Jamesnek.

– Sajnálom, de a roxforti mályvacukornál van sokkal finomabb is. Viszont olyat csak mugli boltokban lehet kapni, így sajnos… – sóhajtott egyet halkan, majd halvány pírral az arcán megragadta a nevetéstől majd’ megpukkadó Alice kezét, és elhúzta a még üres kupék irányába. Nem értek elég messzire ahhoz, hogy a Tekergők ne hallják a nem éppen nőies, harsány vihogásukat.

James a feje búbját vakarva fordult vissza az ablaktól tanácstalanul révedve maga elé.

– Ugye tudod, hogy ezt nem mondta komolyan? Csak vic… – kezdte Lupin, amikor tekintetét Ágas arcáról Tapmancséra emelte. – Ó, jajj! – csúszott ki halkan a száján, ahogyan megpillantotta Sirius sok jót nem jósló vigyorát. James legjobb barátjára nézett, és a tanácstalanság halvány köde varázsütésre úszott arrébb, verőfényes napsütést hagyva maga mögött. A két Tekergő csak állt egymással szemben, valószínűleg ugyanarra az őrültségre gondolva; valami olyanra, ami semmiképp sem fog jól végződni. Elvégre az ilyen nem végződik jól – de hogy ezt mikor tanulják meg végre? Remus halkan megadta a választ magának: soha.

***

James és Sirius zsebre tett kézzel, már-már fütyörészve andalgott a kilenc és háromnegyedik vágány mugli világhoz kapcsolódó fala mentén; majd egyik lépés a másik után, mindennemű sietség nélkül átslisszoltak a King’s Cross zsúfolt peronjára. A két jómadár lopva körülnézett, majd mikor konstatálták, hogy egyetlen ismerős felnőttet sem látnak, aki esetleg megpróbálná őket jobb belátásra téríteni, céltudatosan indultak el a pályaudvarról kifelé vezető úton.

A két Tekergő hamar beleveszett a varázstalan népség alkotta tömegbe, így a téglafalon átlépő fekete ruhás alak számításai beigazolódtak: pont időben lépett vissza a Roxfort Expressz peronjáról ahhoz, hogy ne vegyék őt észre, viszont ő még lássa a két távozót.

– És most merre? – szólt Sirius halkan, nem mintha a reggeli hangzavarban bárki is hallhatta volna őket.

James nem nézett barátjára, csak utat törve a tömegben törtetett tovább; kis gondolkodás után válaszolt csak:

– Emlékszel a mugli Abszol útra, ami mellett eljöttünk tavaly karácsonykor? Tudod, éppen a mugli auror, a békeőr…

– Rendőr.

– Igen, szóval a rendőr problémázott apámmal, amiért az üres utcánál nem várta meg, amíg a lámpa zöld lesz.

Hogy is felejthette volna ezt el Sirius? Potteréknél töltötte a karácsonyt, és amikor Charles – aki akkor nemrég tanult meg autót vezetni – kivitte őket a pályaudvarra, felejtésátkot kellett szórjon egy rendőrre. Az autó bűbájjal tágított hátsó ülésén lévő négy Tekergő majd’ megszakadt a nevetéstől, ahogyan az aurorként dolgozó Charles Potter először megpróbálta kimagyarázni magát, majd inkább a pálcája mellett döntött – elvégre a srácok majdnem lekésték a vonatot, mint ahogy általában mindig.

– Persze, hogy emlékszem, te agancsos barom. Szerintem még Farki is eltudná mondani a sztorit kívülről, ha megkérdeznéd. – James a szemét forgatta barátja kissé durva, de szeretetteljes megfogalmazása hallatán, majd folytatta:

– Amíg ott álltunk, jobbra tőlünk volt egy hosszú utca, tele nagy szatyrokkal megrakodott muglikkal. Szerintem arra kell lennie valamilyen mugli boltnak, ahol lehet kapni azt a fránya mályvacukrot.

– Már ha egyáltalán tartanak.

– Te mondtad, hogy ezt akarom vele csinálni!

– Neked mindegy, hogy mit csinálsz, csak Evans legyen jelen. – Sirius széles mosolya és egy spanyol macsót megszégyenítően érzelemdús hangja mellé már csak a rózsa hiányzott a szájából. James játékosan bordán könyökölte barátját, majd amikor egy öregúr elkerekedett szemmel nyitotta szólásra a száját, a duó felvette a nyúlcipőt.

Nem telt sok időbe, hogy megtalálják a mugli vásárló utcát, ami mint később kiderült, még varázstalan mércével sem érhetett fel a macskakővel kirakott, zsúfolásig üzletekkel telt Abszol úthoz. Az egyszerű, szürke szeptemberi napon szinte felismerhetetlenségig volt más az utca, mint azon az emlékezetes, havas reggelen.

A két varázslótanonc elsétált egy zöldségekkel és gyümölcsökkel kirakott bolt, illetve egy érdekes, leginkább fehér, vastag zsinórokkal teli kirakat előtt. Pár színes lámpa világította meg a feliratot: elektronikai szaküzlet. Tapmancs legeltette kicsit a szemét a furcsa alkatrészeken, majd vonakodva James után kocogott.

A harmadik bolttal már nagyobb szerencséjük volt: a hosszú üvegablakon át polcok végtelen sorait pillanthatták meg, telis-tele rengeteg számukra ismeretlen dologgal.

– Vagy itt lesz, vagy sehol – dörmögte Ágas, majd határozottan elindult az ajtó felé. Már éppen nyúlt volna a kilincsért, amikor rájött, hogy nincsen ilyen. Jamesnek nem volt ideje hátrafordulni Siriushoz, hogy megkérdezze, mitévők legyenek; az ajtó önálló életre kelve nyílt szét két irányba, felfedve a bolt tartalmát előttük.

A Tekergők villám módjára slisszoltak be a szeszélyes ajtón, attól tartván, hogy az a roxforti lépcsőkhöz hasonlóan nem törődve az arra járókkal mozog kénye-kedve szerint. Bár nem tűnt túlságosan erőszakos szerkezetnek, egyikőjük sem szerette volna megtudni, hogy milyen érzés odapréselődni a ronda zöldre festett keretű üveglapok közé.

A szupermarket – ahogy a kinti felirat hirdette – fehér fényei idegenek voltak a gyertyalánghoz és fáklyafényhez szokott szemek számára. Valahonnan a mennyezet felől viszonylag halk, idegesítő zene szólt; furcsa csippanások hallatszódtak az érdekes, mozgó szalagsorok mellől. Amikor egy seprűkkel ellátott masina és egy rajta ülő mugli közeledett vészes sebességgel a fiúk felé, azok menekülő utat keresve kapkodták fejüket jobbra-balra, míg végül a bolt biztonságosnak tűnő árusorai mellett döntöttek.

James és Sirius gyorsan a polcok közé iszkoltak, és bár egy számukra teljesen idegen világba csöppentek bele, ha nem néztek volna ki kommandósat játszó kisgyerekeknek, akik tágra nyílt szemmel bujkálnak a polcok közt, egyáltalán nem tűntek volna ki a mugli tömeg közül. Mindkettejükön farmer, egy egyszerű póló és kabát volt, így külsőleg nem ríttak ki a tömegből egy kicsit sem.

– Na jó, ez nehezebb lesz, mint gondoltam – ráncolta a szemöldökét Ágas.

– Igen. – Bár ritka pillanat volt, ha James nem érezte volna magát hasonlóan, biztosan körbe röhögi barátját a már-már félelemmel vegyes csodálattal kiejtett válasza után.

Pár percnyi tanácstalan séta és a takarítómasinával való újabb szörnyű találkozás után a két Tekergő nugátkrémek és lekvárok hada között találta magát. Tisztában voltak vele, hogy amennyiben nem találják meg záros határidőn belül a keresett mályvacukrot, tényleg le fogják késni a vonatot – bár már ez lehet meg is történt. Igazából egyikük sem gondolt bele akciójukkal és a vonatról való lemaradással járó következményekbe, de túlzottan nem is állt szándékukban ezen rágódni.

– Ágas, ez így nem lesz jó. Sosem fogjuk megta… – Siriusba a látvány belefojtotta a szót. Elkerekedő szemmel mutatott James háta mögé, majd barátját a kabátjánál fogva húzta maga után nem éppen finom mozdulatokkal.

– Engedj már el, te veszett eb! – dohogta James, majd ő is megpillantotta a Tapmancs által mutatott mennyei polc tartalmát. – Ó! – nyílt csodálkozásra a szája.

A nugátkrémekkel és lekvárokkal szemben sorakozott körülbelül öt különféle mályvacukor gondos rendbe szedett hadserege. A fiúk számára ez jelentette a főnyereményt egészen addig a szomorúan valóságos pillanatig, míg rá nem eszméltek: fogalmuk sincsen, Lily melyikre utalt – már ha egyáltalán tudatának mélyén komolyan gondolta ezt az egészet, amire nem túl sok esély volt. Elvégre nem szeretni a roxfortos mályvacukrot? Akinek az nem jó, az valószínűleg egyébként sem rajong érte.

– Segíthetek? – A hirtelen hang a hátuk mögül jött, és legalább volt annyira váratlan, mint éjjelente McGalagony a kastély folyosóin.

Riadtan, űzött vadként fordultak szembe az immáron megszeppent, fiatal, csinos eladóval. A lány csak pár évvel lehetett idősebb náluk, és bár James fülig szerelmes volt a vörös hajzuhatag és zöld szempár gazdájába, el kellett ismernie a mugli lány természetes bájának varázsát.

– Igen, köszönjük. – Ágas finoman bokán rúgta Siriust, aki nagy nehezen képes volt becsukni a száját és abbahagyni a bámulást. A szőke lány elpirult, majd kedves mosollyal várta a kérdést.

– Melyik fajta mályvacukrot ajánlanád? – kérdezte James a lehető legnagyobb komolysággal. Az eladó – a ruháján lévő táblácska alapján Rose – felkacagott, majd amikor rájött, hogy a kérdés teljesen komoly volt, gyorsan a polc felé fordult.

– Ezt – vett le egy rózsaszín csomagolással ellátott zacskót, majd James kezébe adta. Lopva az újfent nem éppen észrevétlenül bámuló Siriusra nézett, és még jobban elpirult.

– Köszönjük! Tapm… Sirius, menjünk! – Ágas a lehető legkedvesebben elrángatta barátját a kijárat irányába. Éppen a polcsor végére értek, amikor Rose elsiklott mellettük, „véletlenül” meglökve Siriust. A lány még utoljára rájuk nézett, majd bevetette magát a fánkok és kenyerek polcai közé.

Tapmancs a zsebébe nyúlt, majd előhúzott egy árcédulát, aminek a hátuljára egy számsor volt felírva. Összeráncolt szemöldökkel tartotta James elé a darab papírt.

– Nem értem a muglikat. Ezt miért tette a zsebembe?

– Lehet ide írhatsz neki levelet.

– De ez nem lakcím, csak egy számsor!

– Nem tudom, Tapmancs, de majd kitaláljuk – biztatta barátját James.

Az ajtó felé vették az irányt, amikor rájöttek, hogy a mugli boltokban egészen máshogy és más pénznemmel megy a fizetés, mint a varázsvilágban. Ágas elővett a zsebéből pár galleont – bár értékre biztosan kifutották volna többször is a nagy zacskó mályvacukrot, nem volt valószínű, hogy el fogják fogadni.

– Merlin gatyáját, ez így nem lesz jó – nézett körbe idegesen Ágas valami megoldást keresve.

– De nem ám. Nézd csak! – biccentett Sirius a furcsa mozgó szalagok irányába. – Szerintem oda kellene sorba állni, ott lehet fizetni. Van egy ötletem.

Túl sokszor hallotta már ezt James az elmúlt öt év alatt barátja szájából, de mivel ő maga teljesen tehetetlen volt, így jobb híján követte Siriust, aki elővéve létező legkedvesebb arcát ment a szalagok sora mellett. Ágas nem tudta elképzelni, hogy mit akarhat ezzel, így inkább csak készenlétben állt, hogyha túl nagy őrültségről lenne szó, akkor még időben közbe avatkozhasson.

Tapmancs megállt nem messze az egyik szalagtól, ahol éppen egy férfi fizetett és egy idős néni állt sorba.

– Nem hiszem el, hogy otthon hagytad a pénzt! – kezdte Sirius félhangosan, dühösen fordulva James felé. A mályvacukrot tartogató Ágas értetlenül nézett barátjára, aki folytatta. – El fogunk késni, pedig megígértük Johnnak, hogy időben ott leszünk a meglepetésbulin. Mi fogjuk így lebuktatni az egészet – dohogott.

Mikor Jamesnek leesett az öt knút, majdnem fejbe vágta magát mérgében, amiért csak ennyire lassan kapcsolt.

– Sajnálom… – mondta lesütött szemmel, a lehető legnagyobb megbánást mutatva. A sorban álló idős nő feléjük fordulva figyelte az interakciójukat, majd látva a fiúknál lévő egyetlen csomag mályvacukrot, megesett rajtuk a szíve.

– Kis drágáim, gyertek csak, tegyétek ide az enyémhez – szólt mézes-mázos hangján. A néni látszatra az a fajta nagymama volt, aki minden unokának az álma, és csak nagyon kevés gyereknek adatik meg.

– Tényleg lehetne? – Sirius kivette James kezéből a mályvacukrot, majd az öregasszonyhoz lépett. Minden sármját bevetette, hatalmas kutyaszemekkel nézett az idős, kedves arcra.

– Hát persze, Aranyom, ezen nem múlik nekem már semmi sem! – nevetett, mire Sirius egy olyan mosollyal ajándékozta meg, amibe még Beth nagyi – ahogyan később megtudták – is belepirult.

Mire a két Tekergő kijutott a szupermarketből, fel tudták volna sorolni Beth összes gyerekének és unokájának nevét – a néni elképesztő sebességgel mondta a történeteket sorban állás közben. Miután az idős nő fizetett, adott egy-egy cuppanós puszit a két varázslótanonc arcára, majd elhessegette őket, nehogy lekéssék a „meglepetésbulit”. Bár egyikőjük sem örült a hazugságnak, és hogy ily módon kihasználtak egy kedves embert, a feladat megvalósításának ötlete elcsendesítette lelkiismeretüket.

A közeli toronyóra nagy zsivajjal kongott, ahogyan elindultak vissza a King’s Cross felé.

– Tizenegyet számoltam – szólt idegesen James.

– Én is.

Egymásra néztek, majd további szó nélkül megszaporázták lépteiket. A londoni időjárás hűen tartotta magát szokásához, nem kellett sok idő, és már szitáló esőben haladtak tovább fej-fej mellett.

Pár méterrel később James hirtelen megtorpant, mintha csak kőfalba ütközött volna; Sirius több hosszú lépést tett meg, mire észrevette barátja eltűnését. Kérdő tekintettel fordult vissza, elvégre mindketten tisztában voltak azzal, hogy sietniük kell.

– Nézd ezt az utcát – mutatott Ágas a jobbjukon lévő hosszú, sötét sikártorra. – Látszólag pontosan arra vezet, amerre nekünk mennünk kell. Ezzel megspórolhatnánk legalább tíz percet, nem kellene megkerülnünk azt a hatalmas háztömböt, ami mellett eljöttünk.

– Igazad lehet – nézte félrebillentett fejjel Tapmancs az utcácskát. Eleget ültek már mindketten seprűnyélen ahhoz, hogy nagyon jó irányérzékkel rendelkezzenek; egyikük kétkedésének sem ez volt az oka. Bár nem mondták ki, ugyanarra gondoltak: a varázsvilágban az utóbbi években jelentősen megnőtt a feketemágia szerepe Voldemort és halálfalói révén, a sötét sikátor pedig alapjában véve nem sok jóra utalt.

– Nem az Abszol úton vagyunk – szólt James. Ha ott lettek volna, biztosan inkább a kerülőutat választják.

– Igazad van. Menjünk.

A döntés után sietős léptekkel folytatták útjukat a sötét sikátorban. Az utca két hosszú, magas épület között futott végig, és az egyébként is kevés fényből még kevesebb jutott csak le. Két elágazás után a Tekergők úgy érezték, nem is Londonban, a King’s Crosstól nem messze járnak: hajléktalan muglik feküdtek az utcán koszos, vizelettől bűzlő takaróikkal és elázó újságpapírral beborítva. James és Sirius nem néztek se egymásra, se a hajléktalanokra, mindössze még sietősebbre vették a tempót. Megbánták, hogy erre jöttek, de nem akartak visszafordulni – már közel kellett legyenek. Nem a hajléktalanok zavarták őket, sokkal inkább az a megfogalmazhatatlan, sötét érzés, mely körüllengte az egész helyet, mely láthatatlan csápjaival nyúlt utánuk.

Egy újabb sarok után először egyikőjük sem értette, hogy mi lett hirtelen ennyire furcsa, majd szinte egyszerre realizálták: eltűntek a hajléktalanok. Mindketten kitapintották pálcájukat a zsebükben, és harcra készen, már majdnem futva folytatták útjukat.

Az első átok alig centikkel kerülte el James orrát; a fiú érezte az előtte elhaladó varázslat melegét. A rózsaszín mályvacukros zacskó a földön landolt, ahogy sietve egymásnak háttal fordultak, hogy a tér minden irányában felmérhessék a terepet; a kis kereszteződés azonban teljesen üresnek bizonyult. Csak egy szemeteskonténer volt ott, amely mögött elférhetett volna egy ember – Sirius és James azonban túlságosan jártas volt már ahhoz a Sötét Varázslatok Kivédése területén, hogy higgyenek a legnyilvánvalóbb helyről érkező támadásban.

Egy gyors körbepillantás után mindketten nyugtázták, hogy a rájuk eső részen nincsenek erkélyek, sem nyitott ablakok, így visszatértek a föld szintjének tanulmányozásához. Halálos csönd ülte meg a környéket, mígnem apró kavicsok súrlódásának hangja törte meg azt. A zaj Siriusnak szemből jött, így bár James késztetést érzett a hátra fordulásra, nem engedhette meg magának, hogy egy ilyen egyszerű trükknek dőljön be.

Sirius egy vadászkutya sebességével és reflexeivel reagált a hangra: a nonverbálisan elvégzett varázslata nyomán megszűnt az immáron ájult, bűbájjal álcázott halálfaló leple. A fekete alak szoborként dőlt el, a zuhanó test puffanását kihasználva az első átkot küldő újabb cselekvésre szánta el magát; és bár a Tekergők nem érzékelték, de nem sokon múlott a pillanat kimenetele. A bolt irányából vörös fénycsóva indult, majd csapódott be az előző halálfalóval ellentétes irányba. Újabb fekete alak dőlt el – és szűnt meg a rejtőbűbája; James és Sirius az átok küldője felé pillantottak.

Az egyik lépcsőház kapubejárójából Perselus Piton lépett ki kezében leeresztett pálcával. Sirius hátrafordult, hogy további ellenségeket szúrhasson ki, mire Perselus hangja megtörte a szinte tapintható feszültség csendjét.

– Nincsenek többen. – A sötét ruhákat viselő mardekáros fiú arcáról nem lehetett leolvasni semmit sem. Bár látszólag nem akarta már használni, mégsem tette el pálcáját, James azonban varázslásra készen szegezte sajátját a vele szemben állóra.

Ágas félrebillentett fejjel állt, egyszerűen nem értette, hogy a köztudottan fekete mágia iránt érdeklődő – egyes pletykák szerint a Roxfort elvégzése után a halálfalók soraiba beállni készülő – Piton miért mentette meg őket. Végül leeresztette a pálcáját, majd jól láthatóan bólintott az örökké zsíros hajú fiú felé, mire az sarkon fordult, és eltűnt az első kisutcában.

– Leszedhettük volna – dörmögte Sirius.

– De most nem volt rá okunk. Azt hittem, velük van, elvégre utolsó találkozásunkkor… – Egyikük sem volt büszke a történtekre. Utoljára az RBF vizsgák után látták egymást, amikor Perselus elég hosszú ideig lógott fejjel lefelé, kilátszódó alsógatyában… amikor sárvérűnek nevezte Lilyt, aki a tanév végéig nem volt hajlandó szóba állni Jamesszel…

Valójában Ágas ekkor döbbent rá, hogy valószínűleg ez az egész mályvacukor dolog csak egy rossz tréfa, amivel Lily csak demonstrálni akarja neki, mennyire rossz a nyilvános megaláztatás – még ha nem is hasonlítható össze a két eset.

Sirius felvette a nedves útra ejtett zacskót, majd szavak nélkül adta barátja kezébe. Még egy utolsó pillantást vetettek a halálfalókra, és futva nekiindultak a King’s Cross felé. James tudta, hogy meg kell majd írnia ezt az esetet az aurorként dolgozó apjának, és hogy a kastély biztonságos falai mögül elmesélve ez egy jó történet lesz egyszer, de… Mindketten tudták, hogy ennyire közel még soha életükben nem álltak a halálhoz, és hogy az általuk választott úton ennél még sokkal közelebb is fognak.

***

Mire leszálltak Roxmortsnál a vonatról, a londoni szitáló esőből orkán erejű vihar kerekedett, zászlóként lobogtatva a diákok talárjait. A két Tekergő tíz perccel a vonat tényleges indulása előtt ért vissza a kilenc és háromnegyedik vágányra; mielőtt felszálltak volna a vonatra, még látták Pitont is beslisszanni a peronra.

A Roxfortig tartó úton nem egyszer mesélték el a történetet a többieknek: bár Peter kitörő örömmel hallgatta őket minden alkalommal, Remusnak még az első is sok(k) volt. Holdsáp szerencséje a prefektusi jelvénye volt; mielőtt másodjára kezdhettek volna neki a kalandos mályvacukorvásárlás sztorijának, Remus szépen csendben kioldalgott foltos talárjában, el a prefektusok számára fenntartott kocsi felé.

– Elsősök! Ide hozzám! – hallatszott a süvítő szél ellenére is meglepően nagy hangerővel Hagrid hangja. A vadőr összevigyorgott a bőröndjeikkel küzdő Tekergőkkel, majd folytatta a gólyák összegyűjtését. A megszokottal ellentétben idén mindenki csomagját átvizsgálták a nagyterem előcsarnokában, így a félreértések elkerülése végett minden diáknak fel kellett rángatnia a holmiját a fiákerekre, majd onnan be a nagyterem elé.

– Nem értem, mire jó ez – sápítozott Farki. Normális esetben James és Sirius is hangot adtak volna hasonló véleményüknek, de a mai nap után… Ha Voldemort emberei már a mugli utcákon is jelen vannak, ha tudják, hogy hogyan szúrjanak ki két roxfortos diákot… Valamiért életükben először tényleg szükségét érezték az egyre szaporodó óvintézkedéseknek. Nem mintha nem hallottak volna eddig is eleget erről, de egészen más volt testközelből szembesülni a problémával.

Az időjárás miatt élvezhetetlen út után igazi „élmény” volt kivárni csuromvizesen a sort, míg a megbízott három személy közül valamelyik át nem húzta a megbűvölt szenzorokat a bőröndök felett. Akinél rendben találtak mindent, annak csak le kellett tennie a nagy lépcsőházhoz vezető úton a csomagját, majd mehetett élvezni a kivilágított nagyterem pompáját.

– Következő! – rikácsolta Friccs, az iskola kvibli gondnoka. A fiatal, de már helyenként őszülő férfi büntetésre éhesen várta a soron lévő diákot, kezében egy mágiadetektáló szenzorral. James egy elmotyogott köszönés után a gondnok elé tette a bőröndöt, aki bár kétszer is végig húzta minden irányból a készüléket, nem talált semmi kivetnivalót a fiú holmijában. Ágas már majdnem indult volna tovább, amikor Friccs kiszúrta a kezében lévő rózsaszín csomagot.

– Az mi? – károgta.

– Mályvacukor – válaszolta nem éppen a legtisztelettudóbb hangsúllyal James. A vak is láthatta, hogy mi van a zacskóban: a rózsaszín csomagolópapíron nagy ábra hirdette annak tartalmát. A gondnok szeme összeszűkült, majd egy mosoly kíséretében folytatta:

– Elkobzom.

– Nem! – háborodott fel James, magához szorítva a cukrot.

– Adod ide azonnal! – süvítette a gondnok, majd mivel James nem tett eleget a kérésének, a zacskóért nyúlt, hogy kitépje a kezéből. Nem kellett nagyot rántania ahhoz, hogy a csomagolás megadja magát: a fehér, habos édesség a kintről behozott saras lábnyomok erdejébe zuhanva halt hősi halált.

Ágas lenézett a sárral szennyezett, korábban hófehér mályvacukorra, majd pálcáját varázslatra emelte. A mögötte álló Sirius Jamestől teljesen függetlenül tett ugyanígy, ugyanabban a pillanatban.

Két fénycsóva érkezett egyszerre Friccshez és találta mellkason a gondnokot. A kvibli hanyatt esett a hirtelen erőtől, de mire feltápászkodott… Több lány kezdett el sikítani, amikor meglátta a dupla erejű Rémdenevér-rontásnak áldozatul esett gondnokot.

A hangzavar miatt – vagy inkább a bajkeverés-szenzorának köszönhetően – McGalagony professzor rontott ki a nagyteremből. Nem kellett utat kérnie – a tömeg szétvált előtte –, ahogyan nem kellett kérdeznie sem. Egy pillantást vetett a szörnyen elcsúfult Friccsre, majd egy bonyolult pálcalengetős figura után a gondnok visszakapta az előzőnél bár nem sokkal szebb, de mindenképp emberibb formáját.

– Potter, Black! Velem jönnek. – Nem kellett házvezetőjüknek kiabálnia, de még csak a hangját sem felemelnie, hogy teljesüljön a kérése. Síri csendben ment utána a két Tekergő; mardekárosok egy csoportjának kegyetlen vihogása kísérte utukat, mígnem McGalagony egy szúrós pillantásával el nem hallgattatta őket.

Bár jártak már „egy párszor” az Átváltoztatástan professzor irodájában, és általában az odáig vezető úton már készen voltak az alkalomhoz mérten létező legtökéletesebb védőbeszéddel – de nem most. McGalagony szimata túl jó volt ahhoz, hogy ne lásson át a hazugságaikon, és az aktuális történetet tekintve… Elég volt egy pillantás, és mindketten tudták, hogy jelenleg a hallgatással járnak a legjobban.

– Üljenek le! – utasította őket a professzor asszony, miközben ő maga is helyet foglalt íróasztala mögött. Saját skáláján mérve is elég szúrós pillantásával pásztázta végig a két fiút, szája vékony vonallá préselődött. Megpróbálták állni McGalagony tekintetét, de mindketten elég hamar csúfos kudarcot vallottak.

– Magyarázat? – A házvezető hangja vészjóslóan csengett, de egyik Tekergő sem nézett fel. – Hát legyen.

McGalagony hátrébb tolta kicsit a székét, az eddiginél is jobban kihúzta magát, és úgy folytatta:

– Mindketten két hét büntetőmunkára mennek a Bájitaltan terembe Lumpsluck professzorhoz. Kitakarítják az összes iskolai üstöt, varázslat használata nélkül. Nem érdekel, hogy mikor csinálják meg, de összesen két hetük van rá.

– De, Tanárnő! A kviddicscsa… – kezdte James.

– Nincs kifogás. Menjenek a nagyterembe az évnyitó lakomára. – Ezzel McGalagony az ügyet lezártnak tekintette; felállt, majd kisétált az irodából. Mindhárman tisztában voltak azzal, hogy két hét alatt csak úgy tudják kitakarítani az összes iskolai üstöt, ha minden fennmaradó idejüket – az órákon, az evésen és alváson túl – ennek szentelik.

Bár a fiákeren ülve James még farkaséhes – vagy szarvaséhes – volt, a nagyterembe vezető úton étvágytalanul, lógó orral kullogott. Az egész napja, minden, amit tett… Minden hiába volt.

oOoOoOo

Mire Franknek elmesélték a mályvacukor történetét, elmúlt éjfél is. Bár elképzelhetetlenül fájt Jamesnek az összes következmény, mire a végére értek, már sokkal szebb színben látta a világot. Nagysokára a vihar is elállt; szürke felhők által részben takartan a fogyó Hold fénye világított be ezüstkék fénnyel, megtörve a klubhelyiség vörös varázsát.

– Tényleg kár, hogy így alakult – szólalt meg Remus. Bár sosem beszélt túl sokat, az este folyamán meglepően hallgatag és visszahúzódó volt, de James annyira a saját problémájával foglalkozott, hogy eddig észre sem vette. Kérdőn nézett barátjára, de Holdsáp csak halványan visszamosolygott rá.

Rövid csend telepedett a szobára, mindannyian a történet egy-egy részén gondolkoztak. Bár akadt nem kevés komoly és riasztó vonzata is, Sirius szándékosan elhülyéskedte a sikátorban történteket, Pipogyira kihegyezve a sztori ezen részét. James hagyta barátjának, hogy elferdítse az igazságot: egyikük sem akarta elrontani ezt a pillanatot a közelgő sötétséggel – holott ez nem volt egy előre vezető taktika, tudták jól.

Halk nyikorgással csapódott fel a Kövér Dáma portréja, majd halk beszéd hangjai szűrődtek be a klubhelyiségbe.

– Látod, őrültség volt. Már alszanak, és a manók is megorroltak ránk.

– Pedig annyira siettünk! Hogy pont most nincsenek már ébre… – Lily elhallgatott; ahogyan beértek Alice-szel a klubhelyiségbe, öt embert is találtak a kandalló előtt a síri csend ellenére.

Mindkét lány halvány pírral az arcán állt a klubhelyiség bejáratánál, kezükben egy-egy hatalmas adag mályvacukorral. James felvonta egyik szemöldökét, majd enyhén félrebillentett fejjel fúrta tekintetét Lily zöld szemébe.

– Én… – kezdte a lány, majd bűnbánóan lesütötte tekintetét. Kellett pár pillanat, mire összeszedte magát és felnézett, hogy folytassa. – A prefektusi kocsiban Remus elmondta, hogy mit tettetek. Merlin szakállára, ezt mégis hogy gondoltátok?! – Bár láthatóan nem állt szándékában Lilynek megszidni Jamest és Siriust, valahogyan mégis sikerült, még ha csupán erőtlen hangon is – bár nem túl nagy hatékonysággal. Mind az öt fiú nevetésben tört ki, mire már Alice arca is a faliszőnyegek árnyalatában pompázott.

– Jóvá akartam tenni, így a házimanóktól kértünk mályvacukrot… – csuklott el Lily hangja. Bár először jót derült rajta, amikor Remus nagyvonalakban elmesélte a dolgot, de később rájött, hogy a buta, teljesíthetetlennek tartott feladata miatt meg is hallhatott volna a két Tekergő.

– Akkor mire várunk? – kérdezte James egy biztató, kedves mosollyal. A maradék négy fiú a plafont kezdte vizslatni, azon gondolkozva, milyen kifogással menjen fel a hálóterembe, amikor Ágas felemelve kezét folytatta:

– Hé, hé! Eszetekbe se jusson! Marad mindenki, hacsak nem szereti a roxfortos mályvacukrot – kacsintott az utolsó szónál Lilyre.

Amíg Remus, Peter és Frank kerítettek a cukornak való nyársat és a lányok felszaladtak valamiért a hálókörletükbe, Sirius Jameshez lépett, kezében a számsort tartalmazó árcédulával.

– Tényleg ennyire meg vagy érte őrülve már öt éve, mint ahogyan én öt percig megbolondultam Rose miatt?

James legjobb barátjának meleg barna szemébe nézett, majd sóhajtott egy nagyot válasz gyanánt.

– Ó, te agancsos barom, remélem, összejön végre – dörmögte Sirius, majd baráti szeretettel meglapogatta James hátát.

Míg Voldemort erői Anglia-szerte gyülekeztek, míg a sötétség szépen lassan kebelezett be újabb embereket és helyeket alattomos csápjaival, a hatodéves griffendélesek egy része megfeledkezett a világról. Mindannyian tudták, hogy ezt nem tehetik meg sokáig, így élvezték az összes másodpercét a rendhagyó szeptemberi mályvacukorsütésnek.

Már megjelentek a hajnal első sugarai a Tiltott Rengeteg sűreje felett, amikor Lily és James még mindig a kandalló előtt ültek. Bár a mályvacukor már régen elfogyott, és a többiek is jó ideje aludni mentek, ismertségük óta talán először beszélgettek. Először beszéltek úgy igazából, hogy Lily nem volt visszautasító, és hogy James nem akart mást, csak egyszerűen önmaga lenni.

Ágas arra gondolt, hogy vajon azért rótt már évek óta eredménytelen köröket, mert mindig túl sokat akart – mindig egyszerre mindent –, és nem csak egyszerűen élvezni szerette volna Lily társaságát? Nem tudta magának megválaszolni ezt a kérdést, de szinte hallotta, ahogyan Tapmancs megteszi helyette: Igen, te agancsos barom.

---------------------------

Kedves Olvasó!

Ne felejtsd el pontozni a történetet! A sablon linkjét itt találod: VÉLEMÉNYEZŐ SABLON

Köszönjük!