Cím: Törékeny egyensúly

Kulcsok: főkulcs: 3. kép (fent látható) titkos: házimanó választott: áruló

Tartalom: Mi a szerelem? Három óhatatlanul összefonódó szív, amelyek táplálják és felemésztik egymást. Vajon hol ér véget a vágy, hol kezdődik a szerelem, hol fordul át az egész beteges függésbe, és mennyit ér az őszinte törődés, ha hazugságok burkolják be? Mint az ősz csendes elmúlása, úgy sodródnak ezek a sorsok, sérülékeny egyensúlyban.

Fúzió: James Potter és saját karakter

Korhatár: +18

Műfaj: dráma, slash

Figyelmeztetés: Next gen, slash, erotikus tartalom, erőszak, függővég, angst

Jogok: A Harry Potter világához tartozó jogok J.K Rowlingot illetik, a novellából anyagi hasznom nem származik.

Megjegyzés: Ez a történet inkább egy lélektani tanulmány, egy életkép lefestése, amelynek nem a cselekmény a központi eleme, bár az is van benne. A három szereplő szemszögéből van elmesélve, és minden szereplő bekezdésének stílusa jellemzi kissé a karaktert, illetve a hozzáállását az élethez, másik karakterhez, stb.

1.

Fayne

A hideg kandalló feketén tátongott, mintha el akarná nyelni a fiatal férfit, aki a szemközti antik karosszékbe süppedve, üres tekintettel fürkészve a dísztelen falakat. Minden világos volt rajta: kék szeme, szőke haja, sápadt bőre. Tudta, hogy valamelyik este a zöld lángok újra felcsapnak majd, és kilép közülük a magas, megnyerő férfi, akin – vele ellentétben - minden sötét volt, kezelhetetlen hajától kezdve Fayne mellkasát átdöfő tekintetén át egészen a lelkéig. Egy átok, húsketrecben, ami megkeserítette az életét.

 Szórakozottan dörzsölgetni kezdte a karfát, ujjával követve annak kacskaringós hímzését, egy pillanatra elképzelve, milyen lehetett a szék fénykorában. Ám érintése megakadt egy kibomlott szálon, és a szakadt kárpit, a kopottas fakeret, és a ráterített, olcsó pléd, amelyet az orráig húzott, pontosan az volt, ami. A valósága, a jelene, elrongyolódott életének méltó manifesztációja.

Az otthonául szolgáló ódon, nemesi kúria is csupán kibelezett héja volt egykori önmagának, egy sötét, lélekvesztett lény, amely rátelepszik az emberre, lehetetlenül hideg lélegzetével bekúszik az olcsó plédek alá, s a bordái között lassan-lassan mindig csak egy milliméterrel szivárog közelebb a szívéhez.

Csoszogást hallott a szoba végéből, s mikor odapillant, a nagyfülű, csupasz és torz kis teremtmény összerándult. Nem szabadott volna, hogy zajt csapjon – előző gazdái a testébe vésték nemtetszésüket, mikor kéretlenül adta jelét létezésének. Hatalmas szeme bűntudatosan villant az árnyékból, s csontos keze szorongva kezdte gyűrögetni koszos zsákruhájának rojtos szegélyét. Fayne múltjának egy újabb ocsmány hagyatéka, ám mégis kedves volt a számára.

 - Gippy – ejtette ki a lény ostoba nevét, ami ezen felbátorodva közelebb araszolt. A manó a bizonyíték arra, hogy valaha jobb idők jártak erre a házra, ahogy arra is, hogy miféle mágusok és boszorkák laktak itt. Fájdalmas emlékeztető. – Mondd, szeretnél-e ruhát? – A halk kérdés a levegőben függött, megakasztva a manó lélegzetét, majd nem hallatszott más, csak a vad fejrázással együtt járó fülcsattogás. Ezen nevetnie kellett. Szegény, szánalmas teremtmény, nem kapott mást az általa szolgált előző gazdáktól, csak közönyt és bántalmazást, és mégis ragaszkodott hozzájuk. Nem először tette fel ezt a kérdést neki, de egyszer sem hitte igazán, hogy a válasz igenlő lesz. Gippy volt az utolsó élőlény, ami őszintén aggódott a jólétéért, és Fayne-t megnyugtatta, ahogy nap nap után megbizonyosodhatott erről. Felkászálódott ülőhelyéről, letérdelt az összetört jószág elé, amely óvatos várakozással emelte rá nedvedző szemét. Undorodott a tőle, mégis megveregette kopasz fejét.

 - Ne aggódj, ha nem akarod, nem szabadítalak fel – mosolyodott el keserűen. Mindig is vele volt - huszonhat éven át - az egyetlen még nála is szerencsétlenebb lény, ami ide is követte egykori otthonukból, mely alig volt kisebb mostani börtönénél. Tehette volna azt, amit unokabátyja, és kedvére kínozhatta volna, mikor kudarcai már elviselhetetlen súlyként nehezedtek vállára, a manó hűsége akkor sem ingott volna meg. De ő helyette legyűrte viszolygását, s a kezdetektől kedves volt vele, rászolgálva értéktelen rajongására. Hogy miért? Maga sem tudta. Talán mert sosem akart halálfaló lenni, talán mert bármit is tett, nem érdemelhette ki családja elismerését, vagy talán csak egyszerűen szüksége volt arra, hogy szeressék.

A kandalló ezt a pillanatot választotta, hogy belobbanjon, mindkettejüket megriasztva, és a kísérteties fénynyalábok közül kilépett Ő. James Potter.

 - Remélem nem épp a Granger-rendelet megszegésének vagyok szemtanúja, Avery – nézett a szőkére hidegen, és még a vonásait megkeményítő rideg elutasítás ellenére is, a megdobbant az aranyvérű mágus szíve. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük, épp csak annyira, hogy Fayne beleborzongjon, majd erőt vett rajta a büszkesége, és elfordította a fejét. Próbált szenvtelennek tűnni, de nem tudta lerázni magáról az érzést, hogy a másik átlát rajta, és magában nevet a férfin, aki oly ügyetlenül próbálja eltitkolni vonzalmát.

James már az első találkozásukkor letaglózta. Amikor az aurorok élén betört a búvóhelyre, ahol úgy lapultak a Nagyúr követői, mint patkányok a csatornában, Fayne csak bénultan állt ott, mint egy ijedt őz a vadász előtt, és teljesen cserbenhagyta sebes pálcaforgató tudománya. Gondolatai higanyosan lötyögtek koponyájában, miközben a jelenség, ami már egyáltalán nem hasonlított a Roxfort kegyetlen tréfamesterére, megfeketedett gyűlölettel a szemében ráemelte pálcáját. Mikor a smaragd szikrák felcsaptak a fegyver végéből, lesújtott rá a felismerés, hogy egy villanás, és mindennek vége. Végre. Az átok azonban némán suhant el a füle mellett, elvágva egy dühös rontáskezdeményt, miközben megcsapta orrát a tiltott mágia semmivel össze nem téveszthető füstös szaga, James perzselő indulata pedig a csontjaiba mart, ő azonban még mindig sértetlen volt. A másodperc tört része alatt felötlött benne, hogy menekülnie kéne, vagy legalább harcolnia, de miért is? Nincs olyan döntés, amivel nyerhetne, nem egyszerűbb hát itt meghalni? Biztos volt benne, hogy a következő Adava őt találja majd mellkason, de egy kósza átok átrepítette a szobán, el a biztos halál elől, alaktalan sötétségbe vonva törékeny tudatát. Ironikus módon ez a támadás mentette meg az életét, mivel a többi fanatikus bolond úgy döntött, halálig küzdenek. Vagy talán csak nem kaptak esélyt a megadásra.

James korábbi szavai még el sem jutottak az agyáig, és máris a hátán találta magát, levegő után kapkodva, miközben a másik hideg tekintettel, a mellkasára szegezett pálcával a kezében állt felette. Élvezte a kialakult helyzetet, Fayne kiszolgáltatottságát, és hogy alkalma nyílt fitogtatni saját hatalmát felette. A manó tehetetlenül nézte végig az egészet. Vézna teste reszketett a haragtól, de megbéklyózta a parancs, amelyet gazdájának nem állt többé módjában visszavonni, legalábbis nem az auror által vetett átokkal a nyelvén. Ebben a kúriában senki sem árthatott James Potternek.

 - Ne merj semmibe venni – figyelmeztette vészjóslóan. Már határozottan nem az a hangosan kacagó fiú volt, aki a következő kviddics-bajnok lehetett volna, ha nem kezdődik el a háború. – Az egyetlen dolog, ami életben tart, az információd. Ha biztos lehetnék benne, hogy hamarabb elnyögöd, amit tudni szeretnék, mint hogy meghalsz, már rég Veritaserumban fuldokolnál.

Fayne megremegett, égett az arca a megaláztatástól és a szégyenteljes forróságtól az ágyékában, ami hatalmába kerítette, valahányszor a megtapasztalta a másik fél agresszív oldalát. Veszélyes és káros szenvedély volt, mégis képtelen volt visszafogni magát.

 - Hazudsz, Potter. Bármilyen információk is vannak a birtokomban, már rég elavultak. Ennek fényében pedig át kellett volna már adnod a minisztériumnak, hogy ítéletet mondhassanak felettem. Vagy ki kellett volna végezned, balesetnek beállítva a gyilkosságot. – Hangjából csöpögött a gúny. Pontosan tudta, mely szavakkal képes felbosszantani annyira a másikat, hogy elhagyja józansága. Egyszerűen csak szembesítenie kellett saját hazugságaival. James arca elborult, és még mielőtt elhajított pálcája a földre ért volna, ökle már kíméletlenül sújtott a másik arcába, egyszer, kétszer, majd a nyomaték kedvéért harmadszorra is, erőlködés nélkül félreütve öntudatlan védekezési kísérletét. Persze hatékonyabban tudott volna fájdalmat okozni varázslattal, de Fayne tisztában volt azzal, hogy a másiknak nem lenne elég. Érezni akarta, ahogy a szövetek szétroncsolódnak a keze alatt, ez különös intimitást kölcsönzött a brutalitásnak, disszonáns mámorba vonva mindkettejüket. Egyfajta előjáték volt, és a szőke férfi éhesen itta be az éles, égető lüktetést, a szédülést, az enyhe rosszullétet. Sosem rajongott a fájdalomért, de az auror zabolázatlan dühe segített megfeledkeznie a bőre alatt mászkáló bogarak bizsergéséről, melyek mintha folyamatosan csipegetnének rohadó lelkéből. Potter szenvedélyesen gyűlölte őt, azt, aki volt, és amit képviselt, s könnyen rásegített erre a férfi elevenébe hatoló, mérgező szavaival. Halkan pihegett, miközben a másik dühösen zihálva nézett le rá, ökölbe szorított kézzel, majd tekintete lassan letévedt Fayne félmerev ágyékára.
 - Mocskos, beteg perverz… - sziszegte, miközben ujjai beleszántottak a selymes arany tincsekbe, és durván közelebb rántotta a fejét. – Erre ment ki az egész? Azt akarod, hogy megdugjalak? – vicsorgott rá, mire válaszul ő csak halkan nyöszörgött. Igen, most már akarta, nem úgy, mint az első alkalommal, vagy a másodikkal, vagy… maga sem tudta, mikor kezdte el élvezni.

 - Legyen – lehelte, és pár gyakorlatias mozdulattal megfordította. Hasa és mellkasa a csiszolt kőlapnak nyomódott, ahogy Potter a tarkójánál fogva tartotta, miközben ceremóniátlanul lerángatta a nadrágját. Fayne úgy tett, mintha az egész csak személytelen erőszak lenne, de minél többször teperte le a másik, annál nehezebben tudott hinni ebben. James az utóbbi időben egyre több olyan apró dolgot tett, ami összezavarta, szokatlan izomrángásra késztetve a szívét. Az első az volt, hogy elkezdte előkészíteni az aktus előtt. Nem tűnt nagy dolognak, de miután többször felszakította az ánuszát, üdítő változás volt. Ezt követően belemélyesztette a fogait, vagy kiszívta a bőrét, megjelölve őt, mintha azt mondta volna, hogy „az enyém”. Aztán, amikor megfeledkezett magáról, s durva ostroma elcsitult, gyengéden megcsókolta a tarkóján, a vállán, a lapockáján. Mintha egy része így kérne feloldozást a bűnei alól. Végezetül rászokott arra, hogy megérintse ott lenn. Először csak bizonytalanul simította meg, de a váratlan ingerre Fayne kis híján elment. Később már magabiztosabban érintette, mintha már nem elégedne meg azzal, hogy egyedül ő élvezze az együttlétet. Ezek a tettek hangosabban beszéltek minden bántó szónál. A volt halálfaló félt ettől az illékony, megfoghatatlan kötődéstől, amely az elemi ösztönök összecsapásai mögött pókháló fonállal összekapcsolta őket, mert nem volt az az erőszak, ami úgy tudta volna szétrombolni belülről, mint ezek a könnyű fonalak. Persze James sokszor rossz kedvében tért vissza, és ilyenkor elég volt egy pár megjegyzés, hogy megkapja a fájdalmas közelséget, amire szüksége volt. Valami azonban tagadhatatlanul megváltozott köztük, és néha azt kívánta, bár láthatná a másik arcát szex közben. Mert már végképp nem értette őt, amióta megestek azok a bizonyos erőszakmentes légyottok. Ezek azok az esetek voltak, amikről egyikük sem beszélt, mint egy titok, amely szertefoszlik, ha bármelyikük is szót ejt róla. Csak váratlanul megjelent Fayne hálójában, és a nézésében volt valami sebzett szükség, amit képtelen volt elutasítani. Nem szólt semmit, csak bemászott mellé az ágyba, és magához húzta, ő pedig hagyta, hogy ott és akkor érintse meg, ahol és amikor szeretné, majd pedig a karjában elszenderedett, egészen addig, míg fel nem riadt arra, hogy eltűnt mellőle a másik test melege. Igazán ezeknek az estéknek a gyengédsége riasztotta. Talány volt számára, de nem merte fejtegetni a miérteket; elvégre túl értékes pillanatok voltak ahhoz, hogy egy meggondolatlan tettel szétzúzza őket. Lassan megelevenedett ebben a furcsa táncban amely egyszer önző, dühös és kegyetlen volt, másszor bűntudatos, bizonytalan és óvatos. Féltve gyűjtögetett a szívébe minden édes-keserű, vibráló pillanatot. Még az olyanokat is, amikor Potter megütötte, vagy épp fájdalmasan mélyesztette sápadt bőrébe kemény ujjait, mint most, és ütemtelenül meghágta a hideg kőpadlón, mélyen testébe vágva az összes frusztrációját. Mielőtt elájult volna, még érezte a másik kielégülését, ahogy megtöltötte lüktető melegséggel.

2.

James

Rezignáltan túrt bele a hajába, és fáradt tekintetét a fiatalabb férfira vetette. Mennyi lehetett, huszonöt, talán huszonhat? James maga is csak három évvel volt idősebb, mégis vénnek és mocskosnak érezte magát. Ha most a szülei látnák, hatalmasat csalódnának benne. Hallgatnia kellett volna a megérzéseire, és valahogy ki kellett volna harcolnia, hogy kivégezzék a fiút. Gyáva gondolat, de ha így tett volna, abban a tudatban hajthatta volna álomra a fejét, hogy egy újabb szörnyeteggel kevesebb. Azonban Avery, bármennyire is próbálta ezt titkolni, nagyon messze állt attól, hogy egy pályán játsszon a többi gyilkossal, beleértve Jamest is. Ő nem olyan volt, mint bármely más halálfaló. Pedig rengeteggel találkozott, többségüket másvilágra is küldte, és soha egy pillanatra sem akasztotta meg, amikor azok térdre omlottak, vagy az imperiusra hivatkoztak. Az apja gyengekezű volt, és már tudták, hogy az hova vezet. Ha nem félt volna annyira attól, hogy bepiszkolja a kezét, most ő, Lily és az anyja élnének.  Albus pedig talán egész más úton haladna… vagy halott lenne.

De kár ezen keseregni; amit az apja nem tudott megtenni, azt majd ő megteszi. El fogja kapni az öccsét, és elpusztítja. Már évekkel ezelőtt beletörődött abba, hogy nem maradt semmi jó, amit megmenthetne a testvéréből. Egyszerre vesztette el őt is a családja többi tagjával, és az ostoba kölyök ezerszer meg fogja még bánni, hogy amikor elárulta az egyetleneket, akik szerették és elfogadták, egynek meghagyta az életét.

Tizenkét éve járt ezen a bosszúszomjas ösvényen, vérrel mosva annak gyűlöletköveit, ám Avery volt az első, akire nem akarta rászórni a halálos átkot. Nem értette se magát, se a másikat. A szőkének már rég halottnak kellene lennie, hiszen tiszta és védtelen célpont volt, amikor rátalált a halálfaló fészek közepén. Csak egy újabb régi ismerősnek kellett volna lennie, aki homályosan dereng neki egy békés, másik életből. De ott, a rejtekhelyen miközben mindenki fejvesztve kapott a pálcájáért, az egyetlen átok, ami eltalálta Jamest nem egy pálcából, hanem egy kékesszürke szempárból döfött egészen a megkérgesedett szíve legmélyén rejtőző, eleven húsig. Mintha a sok harag és indulat alatti tükörképe nézett volna vissza rá. Ismerte ezt a rezzenéstelen hidegséget; olyasvalaki nézését, aki egy tökéletesen egészséges testben haldoklik. Ott lebegett benne a fásultság, mint lassan bomló őszi falevél a hideg víztükör alatt. Kifejezéstelen, szenvtelen, azt az illúziót keltvén, hogy a körülötte fellángoló mészárlás nem érheti el, és mielőtt felfoghatta volna, másra küldte a halált.

Irracionális ellenszenvvel állt a fiúhoz, aki a legkevésbé tűnt rátermettnek, és mégis túlélte. Ahogy minden feltételezéssel ellentétben mondhatni jól viselte a fogságot, a bántalmazást, az indokolatlan cruciót, a gúnyt, a fenyegetést… csak hogy kis híján belehaljon egy kis Veritaserumba. Mint kiderült, a szülei halála után nagybátyja előszeretettel kísérletezett különböző bájitalokkal és mérgekkel, Averynek pedig szégyellni valóan gyenge képességei révén mesterséges erősítőket gyártott. Noha valamennyicskét valóban fejlődött, az kérdéses, hogy a bájitalnak köszönhetően-e. Az viszont bizonyos, hogy mindez annyira megborította a szervezetét, hogy a mágikus löttyök immár könnyen végzetesek lehetnek a számára. Tehát végeredményben ismét időt nyert magának.

Két hét. Ennyit kapott, hogy kiszedjen a fiúból mindent. Hat hónap telt el a fogságba ejtése óta. A minisztérium úgy tudta, a fiú halott, miközben ő itt rejtegette, átlátszó hazugságokkal próbálva kimagyarázni magát. Lényegében parancsot szegett, és mindezt miért? Egy sérült fiú életben tartásáért, akin időnként levezetheti a feszültségét, aki fájdalom- és erőszakfüggő, és akit úgy fest, képtelen megölni. Albus biztosan nagyon jól szórakozott volna, ha látta volna ezt a groteszk helyzetet.

Lepillantott az ágyra, ahol Avery halkan szuszogott, szinte eltűnve a paplan alatt. Félrehúzta az anyagot, és már látta is az oldalán lassan liluló zúzódásokat; egy gyilkos kezének a nyomait. A szögesdrót ismét szorult kissé a mellkasában, és a keze ökölbe szorult. Az arcán is ott voltak az ütésnyomok, az ajka fel volt repedve, a könyöke meg a térde pedig le volt horzsolva. Mielőtt megismerte volna ezt a démont, egy sokkal egyszerűbb szörnyeteg volt. Ment és ölt. Néha kínzott, de csak szükségből. Ez az új jellemvonása, hogy gyönyörét leli az erőszakban, egyáltalán nem hagyott jó szájízt maga után. Persze egyszerűbb lett volna visszafognia magát, ha a másik nem azon ügyködött volna szüntelenül, hogy előhozza torz lelkének beteg hajlamait. Könnyű volt mindenért őt hibáztatni, de most, hogy lecsillapodott, ennél tisztábban látott. Sosem jutottak volna idáig, ha ő nem engedett volna a gyűlölet és vágy veszélyes elegyének.

Nem maradhatott sokáig, azt kockáztatva, hogy valakiben felébredjen a kíváncsiság, és elkezdjen kutakodni. A bizalom kiéhezett állatként száradt el ebben az elátkozott korban. A kis túlélő legendája, aki dacolva a gonosszal a szeretet erejével győzött, már rég a múlté. Az egyik utódja egy családmészároló, hataloméhes feketemágus lett, akit Voldemort utódjaként tartanak számon, a másik egy bosszúszomjas tömeggyilkos, aki próbálja eltitkolni degenerált szexuális életmódját. Néha arra gondolt, hogy Lily szerencsés, hogy nem kellett megérnie, hogy ezt lássa.

Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse Avery arcát. Vágyta a teste melegét, érezni akarta a nyakán a vére lüktetését… egyszer pedig látni akarta a mosolyát, hallani a nevetését. Egyelőre azonban beérte a könnyeivel.

3.

Gippy

A manó még mindig a komódban ücsörgött, és szorongatta a kezében az olajfoltos rongyot. Ajkát beharapva hüppögött, miközben könnyei egyre csak folytak. James Potter gonosz volt, nagyon gonosz, és mindig bántotta a gazdát. Gippy meg akarta állítani, de tehetetlen volt. A gazda parancsa szent, és ha Gippy a kúria összes ajtaját a fülére csapdosná, akkor sem bocsátana meg neki. A gazda ugyanis beteg, nagyon beteg, és ha az a gonosz James Potter nem lenne, akkor vagy a többi halálfaló végezne vele, vagy ő száradna el, akár a vágott virág, amit elfelejtettek vízbe rakni.

A kis lény remélte, hogy James Potter hamar elmegy, és megint sokáig nem jön vissza. Volt, hogy egy hétig színét se látták, és a manó mindig abban reménykedett, hogy eltalálta egy halálos átok. De hát csak nem akart meghalni ez sem, ahogy egykor az apja sem. Gippy sokáig üldögélt a kis komódjában, előre-hátra billegve, várva, hogy elmúljanak a szörnyű dolgok. Megint olyasmire készült, amire egy tisztességes manónak gondolnia sem szabadna. Később ismét megostorozza magát miatta; a korábbi gazdái egész nagy gyűjteményt hagytak hátra. Ezúttal a szögeset kell használnia, az egészen lenyúzza a bőrt. Összerándult a gondolatra, és kicsordultak a könnyei, de tántoríthatatlan volt.

Mikor már igazán késő éjszaka volt, kimerészkedett a búvóhelyéről, és nagyon halk léptekkel odalopakodott a gazda ajtajához, majd lassan lenyomta a kilincset, és bekukkantott. Hoppanálhatott is volna, de félt, hogy a pukkanás megzavarja a gazda alvását, vagy épp James Pottert figyelmét kelti fel vele. Alaptalan volt a félelme, ugyanis a gazda mélyen aludt, James Potter pedig sehol sem volt; vagy nyugovóra tért, vagy visszament oda, ahonnan jönni szokott. Megkönnyebbülve mászott fel az ágy legszélére, ahol lekuporodott, vigyázva, hogy még véletlenül se érjen az alvó gazdájához. A sérüléseit tanulmányozta, még a takaró alá is belesett, és nyugtázta, hogy reggelre mit készítsen elő a fájdalomra és a gördülékenyebb gyógyulásra.  Azonban aggodalommal vette észe, hogy a gazda rendszertelenül lélegzik, és verejtékezik a homloka. Természetesen, ahogy az egy házimanóhoz illik, rögtön pánikba is esett, és inkább leesett, mint lemászott az ágyról. Gyorsan vissza is kapaszkodott, és a biztonság kedvéért azért a homlokára tette kis kezét, és valóban, a gazda lázas volt. LÁZAS! Gippy megint a padlón volt, de most célirányosan haladt. Minden gyógyitalt, kencét és pirulát összeszedett, amit talált. Hozott hideg borogatást és meleg teát, bár nem tudta pontosan, hogy a kettő nem oltja-e ki egymást. Mindenesetre egész este ápolta a gazdát, aki néha magához tért, máskor meg megint elájult.

Aztán a napok megint teltek, James Potter nem mutatkozott, és a gazda lassan felépült. Gibby főzött, takarított, és már nem is sírta el magát mindig, mikor a gazda megkérdezte, hogy szabad akar-e lenni. De aztán még több nap eltelt, lassan egy hét, és a gonosz James Potter még mindig nem mutatkozott, a gazda pedig egyre kedvetlenebb lett. Úgyhogy Gibby azt tette, amit nem szabadott volna: elárulta a gazda bizalmát.

Nem először csinálta, de még mindig nagyon izzadt a tenyere, és rosszul érezte magát. Mégis használta a mágiáját. „Bármikor használhatod a mágiád, ha a maradéktalan ellátásom a cél, nem kell mindig megkérdezni.” – ezt mondta a gazda tíz évvel ezelőtt, és Gippy azóta egész sok mindent a maradéktalan ellátásba vett. Ám mivel végeredményben megtéveszti a gazdát, a büntetés nem maradhatott el.

Elővette hát a szöges korbácsot, és rávágott a hátára, felhasítva vele a bőrt. Ezt annyiszor megismételte, míg kis híján el nem ájult. Ezután gyógyulnia kellett kicsit, mert a háta nem vérezhetett. Mágikus kenőcsökkel pár óra alatt megoldotta a problémát, ami kicsit csalásnak tűnt, de végül megnyugtatta magát azzal, hogy a feladata után ismét előveszi a fájdalmas eszközt.

Ezután jött a varázslás. A mágiája végigbizsergett a bőrén, majd a húsa elkezdett hullámzani, alakot váltani, a csontjai megnyúltak, fején sötétbarna hajkorona nőtt, és pár perc nyüsszögő agonizálás után ott állt, meztelenül, kritikusan méregetve magát a fürdőszoba tükörben, mint a gonosz James Potter. Grimaszolt párat, hogy érezze rendesen az arcát, aztán eltökélten bólintott.

Aznap este a gyengéd „James” ismét meglátogatta a kedvetlen gazdát, és az érintésére gyönyörvirágok bomlottak a gazda keblében, és olyan szorosan ölelte ezt a Jamest, mintha nem lenne senki mása. A manó egyszerre volt boldog, szomorú és tele lelkiismeret-furdalással, de hát ez a manók sorsa. Azonban sohase bánta meg, amit tett, mert noha a gazda nem mosolygott, a tekintetébe visszatért a fény, és ez Gippynek elég volt.

---------------------------

Kedves Olvasó!

Ne felejtsd el pontozni a történetet! A sablon linkjét itt találod: VÉLEMÉNYEZŐ SABLON

Köszönjük!